Vagy jobban mondva, ki csinált bohócot az ifiválogatottakból az Európa-bajnokságon? Nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy ez, amit a szerb csapatnak le kellett nyelnie, mindenkire érvényes volt-e, de úgy gondolom, hogy igen, mert hangsúlyozzák a nemzetközi futballatyák, hogy a jövő évi, új-zélandi világbajnokságra igenis minden klub köteles lesz elengedni a fiatalokat! Szóval ezúttal nem volt kötelessége se a hazai, de még inkább a külföldi kluboknak sem, hogy a sokszor nagy pénzekért vett ifjú csillagocskákat elengedje, hogy „ott valahol” szaladgáljanak összevissza, és ne adj’ isten megsérüljenek! Az sem érv, hogy nagyon „szokatlan” időszakban volt az Eb, de ha már ekkor kellett hogy legyen, akkor a „szerencsétlen” résztvevőknek bizonyos jogokat, „előnyöket” kellett volna biztosítani. Könnyű ezt mondani, nemde?! Ezúttal volt olyan játékos a szerb csapatban, aki csak az első két meccsre kapott engedélyt a klubjától, egy másik meg csak a harmadik és a negyedik találkozóra jöhetett el. A címvédő szerb válogatottból sokan szinte egyetlen meccset nem játszottak saját klubjukban a felnőttcsapatban! Sem azok, akiket rögtön eladtak, de azok sem, akik itthon maradtak! A valóban nagyon felfiatalított gárda – van 17-18 éves is – kitett magáért, de félő, hogy a szövetség továbbra is csak akkor érdeklődik a hogylétük iránt, amikor menni kell az Eb-re vagy a vb-re! Nagyon úgy látszik, hogy ebben a kis országban csak akkor érdekesek a gyerekek, amikor vannak ezek a bajnokságok, és akkor, amikor el kell adni őket! Szerintem a válogatottság ezen a szinten komoly dolog, és a kluboknak igenis kötelességük volna, hogy lehetőséget adjanak a fiataloknak a játékra. Ha pedig ez nem szívügyük, akkor zárják be a boltot! De amikor az ajtó becsapódik, ott kellene állnia a szövetségnek is, hisz a játékosok nevelése az egyik legfontosabb dolguk.
Bal lábbal keltem föl!
Felhős az ég Újvidék felett – csütörtök van –, igaz, jelezték tegnap este, hogy így lesz… Sőt azt, hogy vihart várhatunk. Bennem vihar már van, volt. Nemcsak azért, mert akaratlanul „fordítva” keltem fel, jobb lábra, melyre ránézni is borzasztó a visszerek miatt, hanem mert egész éjszaka játékosokat adtam és vettem. De a legrosszabb az volt, hogy megfogtak, mert zsebre vágtam egy nagy összeget! A lábam fájt, de én csurom vizesen nagyon megkönnyebbültem – mert ugye ez csak álom volt, és bár a lában csakugyan fáj, én itt vagyok, s nem csaltam és nem is buktam le! Hogy honnan került az álmomba a futballüzletelés – Jánossal, a topolyai labdarúgás megmondhatójával beszéltünk a minap ilyen témáról. Na meg nemrég a Globus került a kezembe. Az 59. oldalon a következő cím ragadta meg figyelmemet: „A Hajduk találmánya: Adj el játékost, hogy kifizethesd azokat, akiket még nem adtál el!” Mondjam, hogy irigylem az írót a kiváló címért? Bizony irigylem, de nagyon, hűen festi le nemcsak a Hajduk helyzetét, hanem minden klubét ebben a mi kis országunkban. Érdekes, hogy Horvátországban van egy okos ember is. A Dinamo nem krajcárokért engedi át játékosait, mint leginkább mindenki a régi Jugoszláviából! Kivétel még talán a Partizan, melynek iskolája meglehetősen sikeresen működik. Sajnos a sportolók piaca majdhogynem egyenlő az emberkereskedelemmel!
A legszebb nőkből is kaphatsz több tucatot egy átlagos futballista áráért! S persze hogy kapva kaptak az ügyeskedők az új „portéka” értékesítésén. Már a „pólyásokat” is átveszik a pénzéhes szülőktől, és nagylelkűen odaadják a „nevelő kluboknak”. Persze a portéka akkor és oda megy, amikor és ahova a gazda mondja. A menedzserek persze megvágják az eladót és a játékost is.
Blanka Vlašić öccse, Nikola 16 éves és kilenc hónapos volt, amikor a spliti Hajduk színeiben az ír Dundalk ellen az Európa-liga selejtezőjében gólt lőtt! Pár nap alatt már fel is kapta erre a hírre a fejét a szigetországi sajtó. Egy kis huzavona után elkezdődött az alkudozás: a Hajduk 7,5 millió eurót kért, a Tottenham négyet kínált… Hogy mi lesz a vége, egyelőre nem tudni, de ha összejön az angliai igazolás, aztán abból kölcsönadás lesz, majd pár év múlva elkerül egy másodosztályú ázsiai csapatba, akkor az éppen olyan, mintha világhírű nővére 203 cm helyett 103 cm-t ugrana!
Édesanyám tabutémája
Édesapám bal karján belülről volt valami tetoválás. Fogalmam sincs, hogy mit is ábrázolt, mert nem nagyon mutogatta. Édesanyám annyira utálta, és annyiszor a fejéhez vágta, hogy egy pillanatban – lehettem úgy öt-hat éves –, mint ahogy ő mondta, lesmirglizték a rajzot! Nagyon csúnya volt ott a bőre, s nemegyszer azon kaptam, hogy hideget tesz rá. Lehet, hogy ezért, vagy a fene tudja, miért, sokáig hányingert kaptam, amikor kint volt a karja az ingből. Naná, hogy sosem jutott eszembe, hogy rajzolgassanak a bőrömön. Egy pillanatban be kellett vallanom, hogy túlzásba viszem undoromat e művészet iránt – két jó játékost nem szerződtettem, mert az egyiknek a nyakán, a másiknak meg a kézfején volt valami, amit ők szépnek, vonzónak találtak.
Tegnap éppen selejteztem a napi sajtót, amikor vejem behozta a sárga sajtót, ahogy ő nevezi a bulvárt. Az egyikben a 36. oldalon hét agyontetovált labdarúgó van. Te szent ég, én ezeket mind kirúgtam volna! Beckham az első, róla tudja a világ, hogy tele van tetoválással, majd Agger, utána a mieink: Dragutinović, Jovetić, Kolarov, Gurović… A lap lehoz egy csapatot is, de szerintem lenne egy század is az ismert játékosokból, mert ma ez a mánia nagyon elterjedt.
Gondolom, ha édesanyám szava mindannyiukra kiterjedne, nagyon sok „smirglire” lenne szükség. A mai asszonyok azonban másként néznek az egészre, mert nagyon sokat ők maguk is odatartják testük egy részét – sokszor a legkihívóbbat is – a tűket tartó művészeknek.
