Persze hogy a kosarazókról kellene regélni, meg talán Ivanović teniszezőnkről, aki most egy német focistával tölti el szabadidejét, de nekem egy egykori játékosom jár állandóan az eszemben, nem is csak azért, mert 35 évvel ezelőtt temettük el, hanem, mert unokája 17 évesen a Donji Sremhez szerződött. Megvárom, hogy játsszon is, de el is megyek megnézni, olyan-e, mint Klipszon, ahogy becéztük. Dušan Klipa nem volt „csak egy kiváló csatár”, ő művész volt. Ezt írtam róla akkor. Nem hiszem, hogy jobbat, mást kellene ma mondanom. Talán csak azt, hogy a sok tehetségtelen klubvezető szinte megsemmisítette a Kanárikat. Az a klub, a csapat jelentett valamit a nagy Jugoszláviában, most meg még a Heréskertben sem tudják, hogy létezik.
Egy kép mindennél ékesebben beszél róla. Ketten már csak a földről nézik tehetetlenül akcióját, a másik kettőnek az arcán meg a kétségbeesés látszik…
Ez volt ő, Dušan Klipa, a gólkirály, a Flekkes, ahogyan becéztük. És még nagyon sok más is fűződik a nevéhez. Nem csak gólok… Pedig a gól volt a mindene, az élete.
– Ne érj hozzá! – mondta kedélyesen, amikor kapura lőtt. S a kapus nem is érhetett a labdához. Leginkább külsővel lőtt. Jobban mondva, szinte tolta a labdát. Különféle falsok voltak ebben a tolásban. Vezető- vagy kontrafals. Amilyen éppen kellett, hogy a megrökönyödött kapus ne érje el… És akkor jött az elmaradhatatlan:
– Hagyd, ne érj hozzá! – vagy hogy is lehetne pontosabban fordítani azt, hogy „Ne diraj!”
Majd egy évtizedig viselte a sárga-kék mezt. Nagyon kevesen tudják, hogy már akkor cukros volt, amikor az akkori Novi Sadba, a Trgovačkiba igazolt. S nőtt a csapattal az alszövetségtől az első ligáig.
A cukorbetegség és a velejárói állították meg szívét (46 éves korában). És ez a szív ezt az utolsó harcot egészen másként állta, mint ahogy a Flekkes állta a Kanárik legnagyobb csatáit.
Sebzett oroszlánként küzdött még egy virradatért, hogy még egyszer láthassa két édes kislányát.
A test minden része lemondott már róla, csak a szív állt ellen. Nem akart tudomást venni sem az elmúlásról, sem tulajdonosa óhajáról, amikor a legnehezebb pillanatokban azt mondta:
– Olyan kevés értelme van ennek a sok injekciónak, velem csak baj van. Mindenkinek baja…
Ezekben a kritikus pillanatokban először nem viselkedett úgy, mint egy kapitány. Itt csak róla volt szó, nem a csapatáról, amelybe lelket kellett verni nem is egyszer. S ő, a művész (Klipszon – így is becéztük) nem rakkolta a futballt, ő nem tudott küzdeni úgy, ahogy mondjuk egy védő teszi. Számtalanszor vitte döntő csatába kis hadát. A brazil színekben – mert a sárga-kék színt a brazil válogatottól vette át a Novi Sad, az akkori NSK – csak ő volt a brazil felfogásban játszó labdarúgó. Talán nem is csak felfogásról volt szó, hanem természetes adottságokról. Őt nem lehetett megrúgni, s bár tagbaszakadt volt, úgy siklott át a lábak rengetegében, mint a gyík.
Ő soha senkit meg nem rúgott, meg nem bántott. Az életben sem. Mindenkivel szemben udvarias volt és figyelmes. Csak magára nem vigyázott. Nem volt olyan, aki ne szerette volna, barátai, klubtársai, ismerősei, a szurkolók, vezetők, edzők…
Kapós volt, vitte a társaság, szeretett élni, talán éppen ezért maradt benne egy kis érthetetlen űr, ami a családját illeti:
– Milyen egyszerű volna az élet, ha olyan könnyen és annyiszor lehetne javítani, mint a futballban… Sokszor úgy érzem, hogy sokkal többet kellett volna nyújtanom Grétinek meg a kislányoknak…
Ő mindig többet szeretett volna adni. Játékosként is, edzőként is – a kicsik imádták čika Dulét.
De čika Dule, a Flekkes soha többé nem jön ki a Heréskertbe, hogy buzdítsa a kicsiket, akiket még ő tanított klubszeretetre – Čurčićot, Marićot, Miloševet, Beluzićot.
Soha többé nem halljuk már a „ne diraj”-t!
Klipa azonban élni fog nemcsak a Heréskertben, hanem minden igazi futballkedvelő emlékezetében, mert igazi futball-gentleman volt, akire rosszat legnagyobb ellensége sem mondhatott sohasem.
A már említett kép egyébként még egy szempontból jellemző. A Novi Sad egykori nagycsapatából eddig ketten haltak meg, Lakčević (balról világos mezben) és Klipa. Ők voltak a csapat leglátványosabb játékosai, kiszámíthatatlanok, óriási fejfájás az ellenfél számára. Az Örök Ellenfelet azonban nem tudták legyőzni.
