Bécs, jéghoki és foci

Nem akartam, hogy hajnalban, még sötétben a vejem vigyen a reptérre, így egy vicces nevű vállalat vitt le. Kiki a neve. Bécsbe igyekeztem Péter sydneyi barátomhoz, aki Pest és Bécs között „vacillál” ma már, s többet van az osztrák fővárosban, mint szülővárosában. Megszoktam ausztrál utaimon a hatalmas gépeket, s bizony meg voltam lepődve, amikor azt a kis propelleres gépet megláttam ott hajnalban. Tény az, hogy nagy zajjal, körülbelül hetven perc alatt elvitt bennünket az osztrák fővárosba.

Érdekes az Air Serbia jelvénye: a szerb sasok és „krikszkrakszok” ügyes ötvözete… Kalapot emelek a szülő-szerző előtt!

Az volt a tervünk, hogy megnézünk egy jéghoki- és egy labdarúgómeccset, meg egy délelőttöt a gyógyfürdőben töltünk (a rossz vállamnak ez jobban kell, mint bármilyen sportesemény ennek a válogatós énemnek). Közben városnézéssel és finomságok ízlelésével „unatkoztunk”. Nem vagyok egészen biztos, hogy ötven évvel ezelőtt is éppen ebben a Figlmüllerben ettük Wiener Schnitzelt, de a tányérom melletti „névjegyen” a következő állt: Das berühmteste Schnitzel Wiens – Seit 1905.

A legfontosabb azonban, hogy a snicli nagyobb, mint a tányér, lelóg legalább két oldalon, tehát volt mit csomagolniuk, amikor megadtuk magunkat!

Bécs tiszta és rendezett, senki sem lökdösött bennünket a villamoson. Nyomban felkínálták a széket a fiatalabbak, amikor meglátták hófehér hajamat meg ami azzal jár.

Az ingyen villamos és vonat!

Nem akarom szapulni nemzetemet, sem ezt az örököltemet, de egyiknek sem jutott valami ilyen az eszébe. Bécsben, ha van valami nagy sportesemény, annak belépőjével ingyen utazhatsz a stadionba és onnan vissza! Ezt először a hokimeccsre menet láttam, és nagyon meglepett, mert ilyet még sehol nem éltem meg. Nos, a hokimeccs azokra az időkre emlékeztetett, amikor nejemmel Belgrádban a Partizan meccseire jártunk. A belgrádi csapatban két kanadai is játszott, és a mérkőzések nagyon érdekesek voltak. Bécsben a hazai csapat egy cseh együttes ellen vonult fel, de szinte nem volt esélyük a csehek ellen. Nagyon jó volt a hangulat, ennek ellenére is.

Talán nem kell mondanom, hogy sokkal, de sokkal nagyobb kíváncsisággal vártam az Ausztria–Oroszország selejtező meccset. Végre egy olyan találkozó – gondoltam magamban –, melyben nem vagyok érdekelt! De nem sokáig voltam érdektelen! Majdnem azt kell hogy mondjam, végre van egy szurkológárda, amely tud szépen örülni, kórusban énekelni, ismert dalokat, szlogeneket ismételni, de ha kell, „uázni” is. Ünnepelni, élvezni a játékot, tudtára adni az ellenfélnek, hogy ezt vagy azt nem nyelik le. Igaz, hogy nem értettem meg mindet – habár Péter nagyjából fordított –, de az volt az érzésem, hogy sajnos ég és föld a különbség közöttünk. Negyvenhétezren tették ezt. A háromezer széknek, amennyit lefoglaltak az oroszok, egyharmada üres volt. A színvonal nem valami magas, de tiszta volt a játék, és az osztrákok négy meccsből 10 ponttal vezetnek a csoportban. Egy ilyen kis országnak a hatalmas Oroszország ellen győzedelmeskedni – valóban nagy siker. Én azonban nem az eredményt irigyeltem tőlük, hanem a „hangnemet”, a viselkedést, egy szép estét, azt, hogy a sport megmaradt sportnak, és nem vált háborúvá.

Nagyon jól éreztem magam Bécsben! De nem csupán a fenti miatt, hanem azért, mert „összefutott” Péter családja, húga és férje, leánya és férje, de a legfontosabb, unokája, aki egy ragyogó kis srác, egy nagyon nagy „hibával”: máris Chelsea-szurkoló, pont olyan, mint a nagyapja! Lehet, hogy egyszer csak kinövi?!

A pénz, a pénz, a pénz

Novak Đoković egy ütéssel annyit keres, mint egy jól fizetett szakember! Pontosan 583 dollárt! S még nem is kell, hogy az ütés sikeres legyen! Persze, nem mindenki tudja úgy püfölni azt a kis labdát, mint Novak, és nem mindenki a világ legjobbja ebből a kis országból. Érdekes számokat hoz az egyik bulvárlap, s ennek a listának a legalján van ez a szám! Ami a legérdekesebb és talán a legfontosabb: a következő számokban nincs egyetlen cent sem a hirdetésekből, melyek jóval nagyobbak.

Na kérem! Óva intem azonban a szülőket, ne ez vezesse őket gyermekeik sportjának kiválasztásában, mert Đoković előtt soha nem volt senki ilyen sikeres nemcsak a teniszben, de más sportban sem! „Mindenféle” Džajićok le sem tudnák írni ezeket a számokat. Talán az a néhány kosarazó számolt milliókban, akik az USA-ban játszottak évekig.

Đoković arról is ismert, hogy vannak jótékonysági programjai ebben a kicsi és szegény országban. Jó ez, mert egyébként nagyon furcsa volna, hogy nem itt fizet adót! Federer és Nadal bizony otthon él, és ott is fizeti az adót.