Nem tudnám pontosan megmondani, honnan szedtem fel ezt a mondatot, és mit képviselt, de amikor egy új játékost leültettem elébem, szinte mindenkor egy-két mondat után arra hívtam fel a figyelmét, hogy nézzen a szemembe. Nemegyszer megtörtént, hogy aki továbbra is az „asztal alá nézett”, nem kapott szerződést tőlem. Még ma sem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de abban teljesen biztos voltam, hogy jobb, ha nem marad a klubomnál. Szégyenlős, nem őszinte, fél valamitől, valamit titkol, képtelen ellenállni az erősebbnek, az elöljárójának? Mindegy, hogy mi az, amiért a földre vagy éppen jobbra vagy balra néz. Kertelés nélkül meghoztam a döntést: ez a fiatalember nem lesz része a csapatomnak! Persze nem mindenki volt jó játékos azok között sem, aki „kokettálni” tudtak! Meglehetősen sok év és melléfogás kellett ahhoz, hogy amit láttam a szemükben, annak értelme is volt. Kellett, hogy legyen. Igen, az értelem volt az pontosan, ami után kutattam. Ennek persze nem kellett azt jelentenie, hogy az illető egyetemet végzett, vagy esetleg doktor is! Állítom, hogy egy okos szemű fiatalembert sokkal könnyebb „vezetni”, mint egy olyant, aki az asztal alá néz.
Kétségbe voltam esve az utóbbi időben, amikor a hazai csapatokat mutatta a tv a meccs előtt. Óriási megkönnyebbülés volt maga a gondolat, hogy nem nekem kell „ezekkel” a meccset játszani. Legnagyobb része még az „asztal alá sem nézett”! Honnan szedték össze ezeket?!
Megrökönyödve állapítottam meg, hogy a világ legjobb játékosai, akik a rasszizmus ellen lépnek porondra, olyan fotókkal jelennek meg egy tv-hirdetésben, hogy csak az a kérdés, hány év börtönt kellene kapniuk!
Sok edzőt is ide lehetne sorolni, amikor a meccs után fapofával ül a kamera elé, látszik, hogy egészen máshol szeretne lenni, de kierőltetik belőlük, hogy „gratulálok a játékosaimnak meg az ellenfélnek…”, s mondják az értelem nélküli humbugot. És mindenki úgy van beöltözve, mintha az operába készült volna. Az operákban szinte mindig meghal a sztár. Nálunk a futballban nincs sztár, mert aki kétszer egymás után ugyanabba az irányba tudja rúgni a labdát, már régen külföldön van.
A játék tehát haldoklik. Ezt egy igazi edző sosem csinálja így.
Egy angol I. ligás meccsen a labda a tartalékos játékosok és az edzők padja előtt gurult, és a jó nevű edző (nem írom le a nevét, hogy ne mondhassák, személyeskedek) szépen lehajolt, mint ahogy a nagynéném tette volna, két kézzel felvette a labdát, és odaadta az ellenfélnek! S mi ebben a probléma? Uraim, egy vérbeli focista tesz egy rúgócselt, ráteszi a talpát a „tökre” – ahogy azt Öcsi mondaná, mármint Puskás –, visszahúzza, és felpeccenti rüszttel! Csak ezután nyúl kézzel a labdához, valahol mellmagasságban! Az sem változtat a dolgon, hogy úgy vannak az edzők az utóbbi időben öltözve, mintha a színházba mennének. Majdnem leestem a székről, amikor a minap a WBA menedzserét edzőruhában láttam. Lehetséges volna, hogy ezek a menedzserek már „megvetik”, vagy éppen elfelejtették a labdával való gezemicét?
Néha-néha elszólják magukat az emberek
Esik az eső. Egy ideje. Még jó, hogy nem havazik, s lent, Szerbiában ismét árvizekről regélnek. Velük, a kis falvak emberével érzek együtt, hisz őket az ág is húzza. Olyan helyekről jön a hír, melyekről soha nem hallottam, de fogadom, hogy az ott lakók sem tudnak Adorjánról, pedig ez a rendezett kis falu megérdemelné. Érdekes volt az újvidéki tévé kommentárja a hömpölygő kis folyócskák fenyegetése nyomán: Szerbiának azon a részén, amely egykor Osztrák–Magyar Monarchia volt, nincsenek katasztrofális áradások, mert már több mint egy százada mindent megtettek a kisebb-nagyobb folyók „rendre szoktatásáért”! Ezzel szemben Szerbiának azon a részén, amely a törökök uralma alatt volt száz éveken át, ilyen szempontból szinte soha semmit sem csináltak. Na kérem!
S mi köze ennek a sporthoz? Hát az, hogy „ott lent” a futballpályák is sárkátyúkká válnak, ha egy csöppel több eső van, mert egyszerűen nincs megoldva a többletvíz levezetése. És ugye ezért nem a labdarúgó-szövetség a felelős, mint ahogy sokan szeretnék mindig másra kenni a felelősséget.
