Végre egy meccset végignéztem. Meg voltam győződve, hogy jó futballt látok, s egy kicsit bíztam egy döntetlenben… Talán mondanom sem kell, hogy nekem a City ellenszenves. Tele vannak pénzzel, mintha az Arsenal koldus volna. Mindenkit megvesznek, talán csak a Chelsea veri őket ebben a pénzköltési versenyben. Az orosz is tele van pénzzel, mármint a tulaj… Mintha a City tulaja koldus volna?! Merem állítani, hogy ha netalán a bankszámlákkal folyna a verseny, az orosz előbb-utóbb megfutamodna! De a City, az angol bajnok – „valami vidéki város második csapata!” – nem képes ebben a pillanatban lépést tartani a pályán Mourinho gárdájával. Nem csak ők, más sem. Arra is nagy pénzt tennék, hogy monsieur Wenger hat pontot is adna Pellegrini csapatának, csak hogy a portugál ne legyen a bajnok. Jól ismerem az edzők gondolatmenetét, hisz majd fél évszázadon keresztül egy voltam közülük.
És egész véletlenül éppen a fent említett két egymásnak esett nagy klubbal kezdődött, jobban mondva folytatódott az ausztrál válogatott „nagyérettségije”, a vb-re való felkészülése 1984-ben! Az előbbi évben megkért a szövetség elnöke, hogy három meccsre az angol válogatott ellen készítsem fel az ausztrál csapatot, s mivel nagy meglepetésre hihetetlen eredményeket hozott a gárda – 0:0, 0:1 és 1:1 –, én lettem a szövetségi kapitány, sőt azt is elfogadta a szövetség, hogy másodállásban csináljam! Nem akartam otthagyni a Budapestet. S akkor elkezdtem álmodozni! Meggyőztem mindenkit a szövetségben, hogy a csapat csak akkor tud fejlődni, ha a következő hónapokban, évben 15-20 meccset játszik erős ellenfelekkel. Otthon és idegenben. Megtörtént. Harminckét – 32! – meccset játszott a keret, először 9-et otthon, majd 12-t idegenben és a végén 11-et ugyancsak otthon. Sok volna lehozni az eredményeket, fő az, hogy a 32. meccs után készen álltunk a vb-selejtezőre.
Legyen azonban elmondva, hogy a Manchester Cityt 3:1-re vertük ott náluk, az Arsenaltól meg kikaptunk 3:2-re, addig játszottunk, míg be nem lőtték a harmadik gólt… Ott, Londonban, az edzőpályán, mert a stadionban nagyon vizes volt a talaj. Hadd mondjak még egy-két eredményt: Man. United 0:0, Glasgow Rangers 3:2, Juventus 2:0, Tottenham 1:0, Udinese 2:1, Vasco de Gama 2:1, Crvena zvezda 4:1 és 4:0, Kína 3:0… Persze a vereségeket elhallgatom… Tehetem, nemde?!
Senki nem fojtogat, tartja a torkomat, de mégis elmondom, hogy abban az időben a Manchester City a másodosztályban volt. Csak hogy lássa a világ, hogy igazhívő vagyok…
De szerettem volna a másik Koreával játszani!
Az 1988-as olimpiai játékok előtt egy főpróbán szerepeltünk – megjátszottuk a futballtornát érmek nélkül –, a valódi ötkarikás játékokon aztán kiütöttük Jugoszláviát… Szép volt, feledhetetlen élmény a világ legjobb sportolóival lenni egy fedél alatt… A játékokat nem, de a főpróbát minden kertelés nélkül felváltottam volna a „másik” Korea látogatásával! Valószínűnek tartom, hogy ma az ausztrálok is pontosan így gondolkoznak, mert az Ázsia-kupában Dél-Koreától 1:0-ra kikaptak, Észak-Korea pedig egy másik csoportban tök utolsó! Mindezt csak azért említem, mert ma sokkal könnyebben jut el második – harmadik, de az is lehet, első számú hazám?! – a nagyversenyekre, mint az én időmben, amikor, ha megnyertük a komplikált távol-keleti selejtezőt, még egy európai válogatottal álltunk szemben! Mondjuk Skóciával!
Az ázsiai csoportban 17 csapat van, a harmadik forduló után Ausztrália a második helyen áll két győzelemmel és a fent említett vereséggel, 8:2-es gólaránnyal. Dél-Korea 3 gólt lőtt 9 pontért! Talán mondanom sem kell, hogy milyen eredményes ez a „fösvény” ferde szemű gárda.
A negyeddöntőben az ausztrálok Kínával játszottak csütörtökön, és 2:0-ra nyertek, nagy dolog ez, hisz Ausztrália „majdnem akkora”, mint Peking! Fociban ez, úgy látszik, nem oszt és nem szoroz.
Nem hallgatnak rám!
Emlékeznek rá, amikor férjet kerestem a teniszező Anának? A sportlapok is most azt emlegetik, hogy ameddig az oldalán volt a német labdarúgó, vert mindenkit, de nagyon. Most meg, amikor elérkezett már az idő egy nagy sikerre, sajnos éppen az ellenkezője jött – úgy szokták az ilyesmire mondani, hogy: hasra esett! Van más mondás is az ilyesmire, de fogadom, hogy rögtön kihúznák feletteseim.
Van másik megoldás is – egy olyan edző, akit a legnagyobb szponzor fizet, tehát Anától elvárják, hogy odafigyeljen, mit mond, és ne csak odafigyeljen, hanem a meccs alatt gondolkozás nélkül tegye azt, amit az mond neki! Semmi rossz nincs abban, ha a játékos egy kicsit (annál egy icipicivel többet is) fél az edzőjétől, ha nem teszi azt a megtorpanás pillanataiban, amit az edzéseken gyakoroltak. Sajnos a „nagyon jó hangulat” a csapatban, „nagyon élvezzük egymás társaságát” stb. stb. bizony nem oldja meg a kríziseket! Ki kell „termelni” azokat a jelszavakat, amelyek pontosan – a két riadt szem között – találják a mindenek kis Anáját!
Tudni ugyanis, hogy a teniszezők és más egyéni sportolók személyesen alkalmazzák edzőiket, és nagyon kevés az olyan edző, aki csúnyán tud nézni. Talán csak a spanyol nagybátyja! S Annánknak nincs edző-nagybácsija!
