Régóta „szentírás” a következő mondás: kis pénz, kis foci, nagy pénz… Na, ne túlozzunk: nem midig nagy foci!
Mindenki tudja, hogy ez a kis ország nagy gondokkal küzd. Ezerféle a gond, de szinte kilencvenkilenc százalékát a pénzhiány okozza. Tehát a problémát, jobban mondva a problémákat nem másban kell keresni, mint a szegénységben, persze az elszegényedést, a hihetetlen nagy adósságot, a munkanélküliséget, a kilátástalanságot, egyszóval mindent, ami letaglózza az embert, nem a teremtő küldte ránk! Valaki, jobban mondva valakik, zseniális vezetőink, ezeregy dolgot elbaltáztak. Mások meg ellopták a vagyont. Arról már nem is akarok beszélni, hogy elterjedt egy szállóige: senki nem tud olyan keveset fizetni, mint amilyen keveset tudok én dolgozni! Persze nem ilyen egyszerű az egész, de nem az a célom, hogy megoldjam a megoldhatatlannak látszó helyzetet, hanem hogy rámutassak bizonyos fonákságokra, egyes egyének hihetetlen kétszínűségére. Mindezt abban a játékban, amely összeköti az embereket, és egymásnak ugratja, hála a piszkos uszítóknak, az alkoholnak, a főszereplők bőre színének, hitvallásának, párthovatartozásának, a klubjaik és a játékosok meze színének. Ezekről regél a sajtó… Nagyon sokszor az az érzésem, hogy a magas beosztásban lévők dörzsölik a tenyerüket, és örülnek, mert nem velük foglalkozik a plebsz!
Leginkább olyan távol tartják magukat minden nem egészen tiszta dologtól, amennyire csak lehet! Ott vannak a spindoktorok, mármint azok, akik pörgetik (a spin pörgetést jelent) a dolgokat! Például a piros-fehérek vezére. Ez az az ember, akit éveken át nemzetközileg köröztek, az OK Beogradban vétettek miatt, s ebben a pillanatban is egymillió euró óvadékkal van csak szabadon. Nos, ez az úriember lett megbízva a legnagyobb belgrádi klub vezetésével! Kinek volt ez az ötlete, hogy Džajić és Čović között, mint főtitkár, tartsa az egyensúlyt?! Nos, a titkárból idővel vezérigazgató lett! Itt kezdődik tulajdonképpen a történet, a Terzić–Lazović „párbeszéd”: „Nem azt mondtuk Lazovićnak, hogy ingyen játsszon, hanem azt, hogy revízió alá vettük a szerződését. A klub mindmáig nem támasztott semmilyen feltételeket. Szeretnénk meghatározni a játékos státuszát, mert nem szokásos, hogy valakinek 250 ezer legyen a fizetése, a második legjobban fizetettnek meg 120 ezer! Ez a mi klubunkban példátlan.” Na kérem! Ugye, micsoda elme ez a körözött vezérigazgató!
Lazović megkérdezhette volna, honnan volt neki egymillió európai valutája, hogy óvadékba helyezze a rendőrségen. Kinél kapott többet vagy kevesebbet? A srác okosabb. Egy szót sem szólt a fenti eszmefuttatásra, csak követeli a pénzét.
Készülök a szokásos ausztrál nyaralásra
A hónap vége felé, mint az utóbbi években rendszerint, nekivágok a majd egynapos útnak. Irány Sydney, profi életem legszebb városa! Több mint két évtizedet töltöttünk ott, három részben. Ott értem be mint edző. Ott voltam a legsikeresebb, nem csupán a Budapesttel, hanem a Marconival, az olaszok szeme fényével is. A válogatottról meg nem is akarok beszélni. Egy gyönyörű álom volt. Sokszor úgy érzem, hogy nem is volt igaz. Majd száztíz meccs. Megvertük a világbajnok Argentínát, Jugoszláviát a dél-koreai olimpián, két döntetlent játszottunk Angliával. Majdnem mindig megnézünk egy-két akkori bajnoki meccset. Megbeszéljük a helyi foci meg a világ labdarúgásának a problémáit, és meg is oldjuk! Haj, milyen gazdag ember lennék én, ha ez utóbbi mondat valós volna! Nagyon élvezem az egykori játékosaim meséit. Szent Habakuk, mennyi mindent rosszul tudtam róluk! Hogy őszinte legyek, a legtöbb esetben „mellénéztem”. Persze, az igazság úgy van, ahogy most. Amikor nem kell, hogy tartsanak tőlem, nyugodtan kimondják. Milyen jókat lehet nevetni balgaságokon. Nagyon élvezem, amikor a feleségek majd mindenre rámondják az áment. Te jó ég, mi minden másként volt, mint ahogy azt én tudni véltem, és ők beadták nekem, a főnöknek.
Egy-két feleséggel meglehetősen jóban voltam abban az időben. Persze hogy azért, mert bajuk volt a férjeikkel. Az utóbbi időben, ha velük találkozok, megölelnek, és még ma is megköszönik, hogy ingyenes fejmosást adtam a férjeiknek. Pár évvel ezelőtt nejem is jelen volt egy ilyen beszélgetésen, s amikor hazaértünk, azt mondta, hogy 20 százalékkal emelkedtek a befektetéseim értékei az életbörzén.
Az idén az órarend a következő: elsőnek az újvidéki fogadott családomnál vagyok. Innen a crnogoracokhoz vándorolok, majd befejezésül a macedónoknál dáridózunk. Magyar „rokonaim” nincsenek, majd minden barátunk idősebb volt nálunk, és hamarabb kerültek ki Ausztráliába, tehát nem kellett segíteni őket. Közben, még nem tudom pontosan, mikor, Melbourne-ben lesz egy nagy bulim, a South-Melbourne és a Falcon játékosai rendezik. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit találnak ki. Ha egy darabban érek vissza, a Jegyzetekben jelentést teszek. Ámen.
Az Ivanović-probléma továbbra sincs megoldva!
A világ minden sportrovata foglakozik Ana és Bastian szerelmével. Nem is csoda, hisz a világranglista ötödik teniszezőjéről és a német világbajnok csapat labdarúgójáról van szó. Jöttek a fotók, együtt nyaraltak, sétáltak, vacsoráztak, s már mindenki azt hitte, végre van egy férfi
a szép teniszezőnő életében. Tehát boldog, s jönnek majd az eredmények is. Fenét jöttek! Ana Ausztráliában már az 1. fordulóban kiesett egy „név nélküli” játékos ellen!!!
Bosszant, hogy senki nem akarja megérteni, neki nem haverra van szüksége, hanem férjre! Aki ott van minden meccsen mindennap, reggel, délben és este. Egy német labdarúgó, különösen a Bayern játékosa, még ha el is venné, akkor sem tudná „hozni magát”, ahogy az egy érett asszonynak kell! Hát még így, száz és ezer kilométerekre egymástól. Ha viszont akkora a szerelem, mint ahogy mutatják, akkor egyiküknek szögre kell akasztania a csukát vagy a teniszütőt.
