A napokban egész véletlenül rákattintottam egy tv-állomásra, s kit látnak szemeim? Ćiro (Miroslav) Blažević mondta a „magáét”… Pontosan úgy, mint évtizedekkel ezelőtt, 1988 elején, amikor két meccsen egymásnak estek a csapataink. Az ő Dinamója és az én ausztrál válogatottam. Készültünk a vb-selejtezőkre Izrael ellen, tehát valami hasonló ellenfélre volt szükségünk. Ausztráliában jóval több horvát van, mint szerb, tehát jól el lehetett adni a meccseket. De még mielőtt ezekről szólnék, hadd mondjak el egyet-mást edzőkollégámról.
Nem egy átlagos edzőről van szó. Nem arról akarok regélni, hogy mi mindent tett a kispadról, hisz akkor oldalakat kellene megtöltenem, klubokat vezetett „itthon” meg a világ majdnem minden sarkában, sikerre vitte a horvát válogatottat is – harmadikak voltak a világon. Inkább arra térnék ki, hogy a „nagy szájának” köszönhetően még Horvátország elnöke is szeretett volna lenni… És elindult a 2005-ös köztársasági elnökválasztáson is, de kijózanította a 0,8% (17 847 szavazat), amennyit kapott. Tuđman-barát volt, de Sanadert nem kedvelte!
Benne volt Zágráb vezetőségében mint HDZ-tag. Az usztasákat elítélte, annak ellenére, hogy két bátyja ezeknek a soraiban halt meg a háborúban. „Se apám, se én soha nem fogadtuk el, amit tettek az usztasák.” Ugye, milyen szépen hangzik a fenti, de amikor elolvassa az ember, hogy: „harcolnék az iráni testvérekkel”, már egy kicsit libabőrös a háta, még akkor is, amikor elítéli Šimunić kirohanását. Ćiro mindig ilyen volt, de azt senki sem vitathatja, hogy értett a futballhoz. A fent említett meccsek előtt – 1:1 és 3:1 volt az eredmény – együtt néztünk egy ausztrál bajnokit, és olyan dolgokat mondott, ami nekem nem nagyon tetszett…
Szerintem nem látta a legfontosabb mozzanatokat – az ausztrálok módfeletti erőszakosságát, rámenősségét és azt, hogy soha nem adták fel, nem tűzték ki a fehér zászlót. Ő azt mondta, hogy én rosszul látom a dolgokat. Nos, a 3:1 után levettem a szemüvegét, hogy vegyen egy másikat, mert azzal bizony nem jól látja a dolgokat. Nem szólt egy szót sem, bár az okuláré arany keretű volt.
De hadd térjek vissza, a „magáéra”! Ćiro, akit Horvátországban úgy ismernek, „minden edzők edzője”, azt mondta ebben a tv-jelenésében, hogy az egykori Jugoszlávia focistáinak az ereje, a másmilyensége nem más, mint a vicc – nagybetűvel: a VICC! Majd mindent másként csináltak, mint a többiek! Kell az vagy sem, de megcsinálják… Még azt is hozzátette, hogy ha valaki nem tudja, mi a vicc, akkor annak hiába magyarázza az ember.
Egy bizonyos határig egyet kell hogy értsek vele. Persze azzal a kis kiigazítással, hogy a múltban volt még egy-két nemzet, melyek tudtak viccelni. Mondjuk a magyarok, a brazilok, az argentinok…A „jugók” meg a dél-amerikaiak ma is tudnak mondani egy-két viccet, sőt többet is, sajnos a magyarok túlságosan „megkomolyodtak”, s bizony majd senki nem „nevet” azon, amit „elmondanak”.
