A családban mindenki irigyel, mert én könnyen viselem a repülős utazásokat, mármint akkor alszom el, amikor akarok, csak éppen nem vagyok nagyon jókedvű, ha felébredek, vagy még kevésbé, ha felébresztenek. Márpedig felébresztenek, amikor megérkezel a világ legnagyobb repterére Abu-Dzabiban. Itt át kell szállni. A múltban utáltam ezt a pillanatot, mert a megérkezés után átesünk egy elmaradhatatlan vizsgálaton e szegényes „istállóban”, s nemsokára buszozunk tovább egy ragyogó új épületbe. Körülbelül három éve kimarad az „istálló”, s nyomban egy hatalmas épület elé visz a busz, ahol a távolságokat nem méterben adják, hanem percekben!
Szóval ide, ez elé a „kikötő” elé érkezve azt hittem, hogy még mindig szundikálok, mert egy fiatal, jó megjelenésű férfi hangosan kiabálta: „Mr. Arok, Mr. Arok!!!” Rossz helyen volnék? Valami olyat tettem, amit nem kellett volna? Valami történt otthon? Ezeregy dolog ment át a koponyámban, mégis felemeltem a karomat, „bevallottam”, én vagyok az a bizonyos mister. Bemutatkozott, nem értettem a nevet, de azt igen: „Én az AIR Serbia utasait kell hogy segítsem, jöjjön velem!” Nem hiszem, hogy többen voltunk, mint egytucatnyian, de mindannyian meglepődtünk. Hála a jó égnek, végre minket is úgy kezelnek, mint a többi utast, segítenek, hogy feltaláljuk magunkat ebben a hihetetlen káoszban. Tehát nem kellett senkit kérdezni, nem kellett olvasni a táblákat, mentünk a szerbül tökéletesen beszélő fiatalember után. Kikötöttünk egy óriási váróteremben, persze sok száz méter séta és áruház után. Útközben vettem egy-két újságot, hogy legyen mivel kitölteni azt az öt-hat órát. Nemsokára aztán biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok, mert megérkezett egy rögbicsapat! Mind rövidnadrágban, mind óriási karokkal, legtöbbje tele tetoválással, s persze senkin nem volt hosszú ujjú ing! Igazi ausztrálok voltak, hangosak, senki és semmi nem zavarta őket. Azzal, hogy ők zavartak-e valakit, nem nagyon törődtek. Ébren tartottak majd mindenkit. Otthon vagyok, gondoltam magamban, s engem nem zavart semmi, az sem, hogy uralták a termet. Behunytam a szememet, és egy focicsapatot állítottam össze belőlük! Ha csakugyan tudnának játszani a mi labdánkkal, ezeket lehetetlen lenne legyőzni! Mind 180-on felüli volt, a karjuk, ahogyan azt már említettem, megszégyenítette a lábszarukat, a válluktól nem lehetett látni senkit mögöttük. Ebben a csapatban Ronaldo sírva fakadna, úgy nézne ki, mint egy rachitikus kis korcs…
Rájöttem, hogy mindennél és mindenkinél van jobb, de rosszabb is. Amióta teszem ezeket a „kirándulásokat” a világ e sarkába, mindig az idegeimre ment a bemondók ordítása! Olyan hangosak, hogy lehetetlen megérteni, mint is mondanak, márpedig én úgy gondolom, hogy legalább ezen a szinten tudok angolul. Segített viszont az, hogy megtanultam, miként kell kikapcsolnom magamat, ha éppen nem akarok része lenni valaminek. A nejem ezt nagyon irigyelte tőlem. De akkor történt valami. Mellém telepedett egy úriember. Hunytam, de tudtam, hogy piperkőc, mert omlott róla a drága illat. Sokáig nem nyitottam ki a szememet. Akkor aztán megkérdezte, hogy biztos Sydneybe megy-e ez a gép. Ha tudta volna, hogy hangtalanul mit válaszoltam, biztos, hogy odébbáll, hangosan azonban azt mondtam: ye-ye! És sandítani kezdtem. Egy elegáns úriember ült mellettem. Lehetett úgy 50-55 éves. Fekete lister öltönyben, fekete, nagyon keskeny barna-rózsaszínű csíkos ingben, hatalmas fehér sállal a nyakában. De mezítláb, lábujjas papucsban, méghozzá barnában!!! Megdörzsöltem a szemem, kétszer is, de a lábbeli maradt!
Az időjárás azonban nem!
Meglepetések vártak legkedvesebb városomban! Sydney nem Brisbane, ahol az ember kapkod a levegő után, ahol csuromvizes az inge, ha kimegy egy percre is a légkondicionált lakásából vagy irodájából. S nem is Melbourne, hogy utánozza London napi hatszori esőzését! Sydneyben kék az ég, a tenger pedig tele fürdőzővel és szörfölővel. Legalábbis így volt az én időmben! Ezekben a hónapokban szinte imádkozni kellett egy kis esőért. Most szinte mindennap esik, ha kimégy a lakásból, percek alatt lucskos az inged. Az ég szürke, olyan az érzésem, hogy Brisbane-ban vagyok! Az a város azonban az angol válogatott ellen elvesztett (0:1) meccsre emlékeztet. Kell ennél rosszabb koktél?!
Egy pirinyó kék azonban mégis volt az égen, igaz, innen nagyon messze, Pesten. Egy meccsre hívott az elnök úr. „Sajnos nem Újvidéken vagyok – mondtam –, hanem harmadik hazámban, Ausztráliában…”
