Az elmúlt hét közepén a két sydneyi klub ugrott egymásnak. Ünnep, fociünnep volt a javából. Ürge Lászlóval (Les Murray-vel), legjobb még élő barátommal, az itteni legismertebb tv-kommentátorral mentem a meccsre. Ezt a két csapatot néztem tavaly is, de micsoda más idők voltak azok! A háromszoros bajnok most tök utolsó! Tehát, ha ebben a ligában is az európai szabályok uralkodnának… De itt nincs kiesés!!! Szóval, a külvárosi klub megengedheti magának azt a luxust, hogy büntetés nélkül újraépítse csapatát. A fővárosi csapatot egykori válogatott középcsatárom edzi, Arnold a neve. Az itteni szokás szerint a meccset gazdag vacsora előzte meg, amelyen engem faggattak a vendéglátók mindenféle kérdéssel. A meccs egyébként színvonalas volt, egy szőke és magas osztrák ontotta a gólokat. Majd 20 ezer néző volt jelen, s micsoda hangulat uralkodott! A déli kapu mögötti lelátó nézőserege egyetlen pillanatra sem „fogta be a száját”! S persze a 80. percben hátat fordítottak a pályának – mint ahogy minden meccsen teszik –, de azért mondták a magukét. S ezek voltak a vesztesek!
Három nap alatt kétszer ünnepeltek!
Hogy csakugyan ide tartozok, mármint a kenguruk világába, mutatja az a három nap, mely pecsétet tett (valószínűleg utolsó) megszokott téli itt-tartózkodásomra. Három nap alatt kétszer voltam meccseket megelőző ünnepi vacsora díszvendége! Az elsőn 600, a másodikon 800 futballőrült és üzletember volt. Pénteken este Huchinson, egykori felfedezettem, akit 16 éves korában tettem az első csapatba, játszotta búcsúmeccsét húsz év után! S mivel leváltották az edzőt, ő lett a segédedző! Elég volt – mondta, és az egekig dicsért, amire aztán egy újságíró nekem esett ezer kérdéssel. Mondjam, hogy jól éreztem magam?! Alig 48 órával később már Melbourne-ben voltunk, és várt a meghívó a liga rangadójára. Melbourne legjobbja Perthtel játszott – a második fogadta az elsőt! Mi az elnöki asztalnál ültünk, tehát már a vacsora előtt bemutattak bennünket. Aztán elhangzott az Árok-tiráda, hány válogatottmeccs, hány győzelem. A bemondónak fogalma sem volt, 16 meccsről és 11 győzelemről beszélt. Persze hogy kijavítottam: 109 meccs és 60-nál több győzelem – mondtam nagyon szerényen. Aztán „találkozott” az egykori és a mostani szövetségi kapitány, Postecoglou, és ment a mondanivalónk. Persze nem maradt már semmi az egykori feszültségből, amikor kitettem a csapatból, mert nem volt elég gyors, de hogy ne szakadjon meg a szíve, segédedzőt csináltam belőle.
Otthon voltam
Hirtelen nagyon otthon éreztem magam. Ott, a nyolcvanas-kilencvenes években, amikor 4:1-re vertük a világbajnok Argentínát, Jugoszláviát 1:0-lal kiütöttük a koreai olimpián, és az angol válogatott elleni 0:0, 1:1 és 0:1! Ez előtt – persze sok-sok évvel – 1:17-re végzett Ausztrália az angol tizenegy ellen! Elixírteli volt az este, fiatalabb lettem arra az egy estére, évtizedekkel…
A rangadó majd 20 ezer szurkoló előtt zajlott le, elsőrangú pályán. Hej, ha mi ilyen pályán játszhattunk volna! A színvonal egészen jó volt, azzal, hogy mindkét csapat utánozta volna a Barcelonát, csak nincs Messijük meg Iniestájuk!
Mindezt, ami velem történik futballban ezekben a napokban, egy nagyon kellemetlen középhátvédnek, Manni Galagotisnak köszönhetem, aki „emberevő” volt a pályán, de nálam két év alatt egyszer sem volt kiállítva! Most Moe egy kisvároska vállalkozója, gyorskajája az elsődleges, majd a versenylovak, de a lakónegyedek építése a cél! Nagyon korán kel, és nagyon későn fekszik, így mindig ott van, ahol kell. Amikor vissza kellett jönnöm Sydneybe, édesanyja vezetett a reptérre, mert Manni az előző napon 38 km-t gyalogolt, pénzt szerezni beteg gyerekeknek!
Büszke vagyok arra, hogy barátomnak nevezhetem, és hogy egész családja engem tart a gyerekek nagyapjának.
