Ez a harmadik ausztráliai kirándulásom, melyen azzal búcsúzkodom mindenkitől, hogy ez volt az utolsó! Mindenki megmosolyog, s int egyet, mondván: „Ezt már hallottuk!” Valami azonban most egészen más, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Most csoportokban vacsorázunk, ebédelünk. Öt-hat egykori játékos, edző, újságíró akar még egyszer elbeszélgetni a „szép időkről”. Hála a jó égnek, most már nem kell felállnom, mint a múlt hetekben, és mondanom a mondókámat a múltról, róluk, a sikerekről, a kiábrándulásokról. Meghittebbek az összeröffenések, más a hangulat. Talán normális is, hisz öten-hatan vagyunk, s az asszonyok sincsenek itt, se a vezetők. Ma – péntek van itt keleten – délben megint egykori játékosokkal találkozok, s alig várom, mert olyanok jönnek, akik mindig minden buliban főszerepet vállaltak.
Tegnap a sydneyi nagyklub szakvezetőségével kávéztam. Az edző Arnold, egykori válogatott középcsatárom, a másodedző Corica, a Marconi játékmestere, akivel bajnok volt csapatom. S aztán vagy még hatan-heten, a „fekete öltönyösök”! Hollandok vezetik a szövetség technikai dolgait, tehát a profi ligát is. Nem csoda, hogy a fekete öltönyösökből többen vannak a kispadon, mint a tartalékosok! Készültek az edzésre, most láttam először a statisztikákat, a labda menetét a számítógépprogramban, konkrétan minden játékosra. Mondhatom, meglehetősen impresszív volt. Kapóra jött azonban, hogy ez a csapat, melynek minden mozdulata a cyberplace-ben van, az utolsó hetekben 4:1-ről csak 4:4-et, 5:1-ről pedig csak 5:4-et tudott produkálni! Mondtam volna én az enyémet, de nem kellett, mert Arnold, a vezetőedző elmondta helyettem: „Frank felakasztotta volna magát, ha ilyesmit tettünk volna.” Erre a „hollandok” kezdték a mellébeszélést a játék folyamatosságáról, a játékosok mozgásáról, a labdatartásról s minden másról. Mentegették a csapatot meg magukat a fenti hat gól miatt! Olyan volt az érzésem, hogy a fekete ruhások azt gondolják, a stadion színház! S rájöttem, hogy majdnem igazuk van – ebben a bajnokságban nincs kiesés!!!
Meg kell adnom, hogy a játék itt, ebben a rugbyvilágban jobb, mint nálunk! De ide tartozik az is, hogy a pályák biliárdasztalra emlékeztetnek, a lelátókon ragyogó a hangulat, hiszen a kisebb meccseken 8–10 ezer, a nagyobbakon pedig 20 ezernél is több néző van.
A játékosok sokkal jobban vannak fizetve, mint nálunk. Sőt, minden klubnak lehet egy-két kiváltságos játékosa, akiket sokkal jobban fizetnek, mint a többit. Ilyen volt például Del Piero, aki 3,5 millió dollárt kapott évente! S azt állítják, hogy minden pennyt megért, mert tízezrek jelentek meg a meccseken az ő mezében! Nincs új a nap alatt, mondanák a nagyokosok.
Persze nem mind arany, ami fénylik
Az A liga (az itteni profi labdarúgóliga) csapatai kezdik megérteni, hogy a játék nem csak a
labda ide-oda rúgásából áll. A játékosok fizetését a szövetség állja, s mind nagyobbak a kiadások. És még nagyobbak lesznek, ha helyt akarnak állni az Ázsiai Bajnokok Ligájában. Elsősorban nem elég a mostani játékosgárda a heti kettő, de sokszor három meccsre. Arról meg ne is beszéljünk, hogy meglehetősen sok olyan játékos van a klubokban, akikre számítanak azok az országok, ahonnan származnak.
A gazdagok játékában – mert sokba kerül itt egy A ligás – még itt is megtörténhet, hogy az alkalmazottak, játékosok, edzők nem kapják meg elsején a nekik járót. A Newcastle Jets tulajdonosát felhívta a szövetség, hogy rendezze az adósságait, mert egyébként átveszi tőle a csapatot! A tulajdonos, Mr. Tinker befizette a bankba a játékosok fizetését, de azok még nem tudták felvenni… Tehát, az FFA (Futball Federation Australia) kimondta, ha a tulajdonos a napokban nem fizeti ki a játékosokat, a szövetség átveszi a klubot! Szóval, itt nem megy az, amit a szerb klubok tesznek a játékosokkal. Persze, mások ebben az országban a dolgok, és nem csak a fociviszonyok. Az sem menti ezt a klubot, hogy itt nincs kiesés, viszont az utolsó helyezett csapatot a gyenge szereplés, de még inkább a rossz játék miatt mind kevesebben nézik, tehát a tulajdonos nem számíthat tisztességes bevételre a hazai meccseken.
Nicole Kidman, az Etihad házi úrnője
A napokban teljes oldalú hirdetések jelentek meg az Etihad Airways Abu Dhabi nevében, ami nem volna valami nagy meglepetés, hiszen a világ egyik legnagyobb repülőtársaságáról van szó. A főszereplő, az ausztrál Nicole Kidman egy felettébb nagy és kényelmes bőrfotelban ül. Fent a sarokban a következő olvasható: „Miért kellene csak jobbá tenni valamit, ha képes vagy teljesen tökéletessé is varázsolni azt.” A lenti sarokban pedig a következő áll: I. osztály, bőrfotel (armchair), 2 méteres külön ágy, személyes szakács, külön fürdőszoba, júniustól kezdve Sydneyből Londonba.
Na kérem! Persze nincs kiírva, hogy mennyibe kerül egy jegy. Azok, akik ilyen kényelemben utazhatnak, nem is fogják ezt kérdezni, mi meg, akik ott gyűrődünk a háromszáz-ennyihány utas között, csak azért szeretnénk tudni, hogy tudjuk, mennyi pénzt spóroltunk meg.
Fogadás
Egy órával azelőtt, mielőtt ezt a pár mondatot leírom, három jó barátommal, egykori játékosokkal és egy újságíróval ebédeltünk, amikor jelentették, hogy 83 éves korában meghalt Malcolm Freser. Kezdődött is nyomban a nyomás, hogy mennyi maradt még nekem. Mindhárman arra fogadtak, hogy legalább még kétszer eljövök ebbe a fantasztikus városba. Az egyetlen problémám azzal volt, hogy ki fogja behajtani tőlük a pénzt, amiben fogadtunk, ha én hamarabb mondok adiót ennek a világnak. Kénytelen leszek valakire átruházni azt a jó kis pénzt. Ha pedig mégis nekik lenne igazuk, kénytelen-kelletlen fizetni fogom nagypofa fogadásomat.
Árok Ferenc
