A legismertebb zentai „rovására”

A napokban Bem tollából egy érdekes kis cikk jelent meg Kubát Jánosról Bobby Fischerrel és egyébbel kapcsolatban, amit minden Magyar Szó-s meglehetősen jól tud, hisz az amerikai sakkozó ittléte – különösen kanizsai hetei, hónapjai – abban az időben elsőrendű hír volt. Jómagam abban az időben 17 ezer kilométerre voltam szülővárosomtól, de meglehetősen érdekelt voltam a sakkvilágbajnoki összecsapásban. K. János feltárcsázott azokban a napokban, hogy kellene a sakk-vb-re egy komoly szponzor, magyarul valaki, aki betenne a párharcba egy-két zöld milliót! Abban az időben nagymenő voltam ott messze, és összejöttek a milliók, de akkorra egy hazai „érdekelt” is megjelent a pénzzel! Talán mondanom sem kell, hogy abban a pillanatban mit éreztem Zenta és Kubát iránt, nem ismerve azt, aki meghozta a „hazai” pénzt. A „legismertebb zentai a világon” azokban a napokban nem volt rajta a születésnapi meghívólistámon. De aztán múltak az évek, és egyszer csak főszerkesztő lett János. Nos, kaptam egy meghívót, hogy kellene egy főszerkesztő! Eljöttem, hátha komolyan veszik a dolgot. Ő volt az igazgatója a lapnak. Nem vagyok biztos, de úgy gondolom, hogy ezt már megírtam. Ő akarta, hogy jöjjek, még csak az hiányzott, hogy a vajdasági vagy a városi pártbizottság rábólintson. Be kellett mennem, és én csak azt kértem, hogy legyen egy 4-5 éves szerződésem, amire a titkár elmosolyodott. Én meg kijöttem tőle, és felültem a repülőgépre. See you later – mondtam a főszerkesztőségnek, és maradtam még másfél évtizedig a kenguruk országában. Abban az országban, ahol három hazám közül a legjobbam megbecsültek. Itthon még ma is feketelistán vagyok azért, mert az én ausztrál válogatottam kiütötte a jugoszláv fociválogatottat a koreai olimpián, apám és anyám földjének emberei ma már sokkal jobban fogadnak, mint régen. Ezért vagyok szinte minden második hónapban Pesten és Budán meg egyéb helyeken, annak ellenére, hogy Magyarkanizsán voltak és vannak ismertebb emberek, mint jómagam.

Kubák – ahogy én hívtam abban az időben –, ez nem ellened szól, sőt Bem ellen sem, hanem jól jött egy kis „hazai” hercehurcára. Ámen.

Hazáim témái

Nem véletlen a cím. Különösen nem a többes szám. Nem is olyan régóta írásom van arról, hogy apám és anyám hazája is befogadott! Pestre és Budára tehát ugyanolyan joggal, jobban mondva ugyanolyan érzéssel érkezem, mint Újvidékre vagy éppen Sydneybe. És éppen ezt a háromszöget „rajzolgattam” az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban. Pestre leginkább ausztráliai barátomhoz járok. Ausztráliából hazajövet Budapestre, a Széchenyibe parancsol a bal vállam meg a bal forgóm… Hangosan esztelenkedik, nyikorog, egyszerűen felesel velem. A Széchenyi-víz a torkába megy, és elhallgat a nyomorult. Most azonban elfelejtettem, hogy a nap, mármint az a tüzes bolygó az én furcsa bőrömnek árt, vedlik is most, mint valami idevaló, pártot váltó politikus… Valójában az utóbbi esetekben a labdarúgás vitt Hungáriába, ott is Felcsútra, Puskás templomába. Az Akadémia stadionja egyedi a világon… Majd egyszer elmondom, hogy mit csinálok ott! Nyugodtak lehetnek, nem az edzői posztot akarom mindenáron megkaparintani! Jóval nagyobb dolgokról van szó, de egyelőre nem ildomos, hogy én csináljak zajt belőle. A magyar labda kergetéséről csak annyit, hogy bizony nagyon közel van az ittenihez… Ez egy kicsit sem hízelgő. Nos, Felcsúton ilyesmiről is beszéltünk… És arról, hogy mit is kellene csinálni. Azok voltak az asztal körül, akik a változás megmondhatói.

Szülőföldem, városom leg-leg-legjei!

Kanizsán, a magyaron, egy olyan focimeccset játszottak le, amelyet az idén, de tavaly sem volt képes egy csapat sem összehozni! Nem a 10:0 a rendkívüli, hanem a gólok rendszeressége, jobban mondva ahogy a három játékos „megegyezett”, hogy nem rontják csatárkollégáik soronlévőségét! Íme, miről is van szó. Először is kimondanám, hogy nagyon kevés meccsen volt az utóbbi tíz évben három játékos, aki egy csapatban ugyanazon a mérkőzésen három gólt lőtt!

Mesterhármast! Nos, íme a szüret:

Apró kezdte a 7. percben, s jött utána Lončar, majd Muhi, ekkor azonban Muhi úgy gondolta, hogy ezt a sorozatot ő nyitja meg, a többiek pedig „igazodjanak”. Muhi a végén már nagyon önző lett, és nem adta át a stafétabotot Lončarnak, így a szerb fiú mindig csak ezüstöt nyert, azaz második lett. Meg kell említenem azonban azt is, hogy Szögi a 38. percben rúgott góljával tulajdonképpen elrontotta a másik három csapattársának a vetélkedését, de ezért senki sem akarta a meccs után megvesszőzni. Most arra szeretném kérni az olvasókat, hogy ha emlékeznének három mesterhármasra egy meccsen, küldjék be a szerkesztőségbe. Hiszem azt, hogy az elmúlt évtizedben nem volt egy sem!