Mondjam, hogy megünnepeltem a Čukarički győzelmét, amelyet a kupában ért el a nagy Partizan felett?! Mi az, hogy ünnepeltem! Már hetek óta nézegetem a 12 éves Chivas Regalt, amelyet a kenguruktól hazajövet a reptéren vettem. Nemcsak hogy megcsavartam a nyakát, hanem kétszer is töltöttem, abból az alkalomból, hogy a „nem szeretettek” legyőzték az agyonszeretett Partizant. Talán nem is kellene megemlítenem az egyetlen sportcsatorna mindennapi esztelen aranyköpését: miért szeretem a Partizant, és miért szeretem… azt a másik belgrádi nagy klubot, amelynek a nevét le nem írom! De bizony a sportlapok nagyon is írják, mert az egyetlen gól szerzője éppen ebből a klubból jött át a külvárosiakhoz!
Srnić, a gólszerző a meccs után mondott ilyet és olyat is. Ezt a gólt meg a kupát sosem felejtem el… Bánom azonban, hogy ez nem előző klubomban (mármint a piros-fehéreknél) sikerült! Ha csakugyan ezt mondta, és én vagyok az edző, már kapta volna az átigazolási papírt, ott a meccs után! Őszintén mondva, nem sokat tudok a klubról, de az a tény, hogy privát kézben van, és félezernyi szurkolóval a harmadik helyet foglalja el, mond valamit, nemde? Sajnos a többi klubban még mindig politikusok meg menedzserek viszik a szót – más pénzével persze! Talán mondanom sem kell, hogy éppen ezért olyan, amilyen e kis ország labdarúgása.
Majd negyven évvel ezelőtt
Nem hinném, hogy a hatvan alattiak tudnának valamit is erről a meccsről, de talán néhány név mond valamit nekik is: Bekvalac, Pirmajer, Ljukovčan, Jovin… Egy meccsről akarok pár sort áthozni egy naptárból, 1976 májusából. Te szent isten, ez csakugyan majdnem negyven éve volt! Novi Sad–Vojvodina 2:1 (a Novi Sad góllövői: Pantelić és Šimek). Barátságos meccs, ha olyasmi volt valaha is a két klub között! A csapatot a következő összeállításban küldtem a pályára:
Ljukovčan 9, Bekvalac 8, Dragaš 9, Vasić 8, Jovin 9, Kanački 9, Jovanović 8, Lazičić 8, Šimek 9, Pantelić 8, Pirmajer 7. Abban az időben söprögetővel, 3-3 védővel, középpályással és csatárral játszottunk, az olaszokat utánozva (ebből a csapatból később Ljukovčan és Jovin, Stojanović a piros-fehéreknél játszott, Pirmajer meg a Partizannál, Lemić, Tojagić és Brzić a szarajevói Željezničarnál), a kispadon ült egyebek között még Radinović és Milić kisebb sérüléssel, mindkettő a csapat gerince volt a középpályán. Lehet, hogy ezek az osztályzatok meglepnek valakit, de abban az időben ők, a Vojvodina az I., mi meg a II. ligában játszottunk. Nézem ezeket a mai csapatokat, s az az érzésem, hogy ez a Novi Sad mindenki ellen 2-3 gólos előnyt adva kezdhetne.
Sajnos csak a csapat felével találkoztam az utóbbi időben, Bekvalaccal, Jovanovićtyal. Mindketten edzősködnek még ma is, Milić már feladta a klubtitkárságát, Pirmajernek is elege volt az edzősködésből, Vasić Németországban van, Dragašsal a Duna-parti sétányon találkozok havonta egyszer-kétszer. Az idősebb generációból meg nagyon sokan meghaltak. Klipa, Krgin, Major, Belić, Kozlina, Brzić, Lemić… Nyugodjanak békében.
Az évezred találmánya
Ma egy icipicit férfisoviniszta leszek. Tehetem, mert ebben a pillanatban egyedül vagyok a házban a kutyákkal. Valójában mellébeszélek, mert a házvezetőnő itt van 24 órát, ugyanis „meszelnek” a házban. Ideje is volt, hisz közel két évtizede randalírozunk benne. Arra utalok, hogy a nejem már majdnem két és fél éve itt hagyott, a lányom gyerekei, mind a négy, a maga útját követik, a lányom pedig ebben a pillanatban Egyiptomban fürdőzik a párjával. Tehát senki nem szólhat bele abba, amit most mondani akarok (nem mintha valaha is nagyon érdekelte volna őket, hogy én mit pötyögtetek ezen a kis masinán).
Elhatároztam, hogy megoldom a nők legnagyobb problémáját! Mégpedig az évezred legnagyobb találmányával írom be nevemet a mindenféle Einsteinek közé. Fenét közé: utcahosszal elébük! Ha nyitott szemmel járnak, olvasóim nagyon jól tudják, hogy a nőknek ma három kézre van szükségük. Az egyikben, a karjukon van a retikül és a kézben az okostelefon, a másikban, ugye, mi más lenne, mint a cigaretta. S ezzel nem ért véget a kötelezettségek sora, hisz a gyereket is tolni kell, meg a hajat is „visszadobni” számtalanszor… Uraim, egy nőnek ma három kézre van szüksége! Ha másért nem is, hát azért, mert a férfiaknál már készül a harmadik kéz! A „magánjáró” autó! Tehát nyugodtan tarthatják a kezükben az okost, a másikban meg a cigarettát. Az én megoldásom a nőknek nagyon egyszerű. (Mondanom sem kell, hogy minden zseniális megoldás egyszerű, nemde?) Csak az okostelefont kell egy fokkal okosabbá tenni!
Az egyik oldalán lesz egy icipici cső, ami kiugrik egy nyomásra, és a hölgy szippant egy nagyot. Elejében naponta kell tölteni, később, amikor már tökéletesedik a „program”, egyszer havonta. Ki mit szív, olyan „betétet” vesz. Biztos vagyok abban, hogy egy-két éven belül munkatársaim megoldják a töltést a neten keresztül. A találmány KORÁ néven lesz ismeretes a világban. Remélem, nem kell lefordítanom a csoda telefon-cigi nevét, elég esetleg megfordítani.
