Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a nagy meccseken a játékosok, az edzők, de még inkább a szurkolók nagyon sokszor elveszítik önuralmukat, hogy szépen fogalmazzak! Mert szó sincs önuralomról, inkább azt mondhatnám, hogy mindannyiunkban felébred valami kevésbé emberi, hogy ne fogalmazzak sokkal csúnyábban, emlegetvén más élőlényeket. Kimondom mégis: az állat. Egy ilyen jelenet maradt meg az emlékezetemben a Barcelona–Athletic Bilbao meccsről. A brazil Neymar megpróbált egy trükköt, egy nagyon nehezet, a saját és a védő feje felett átvezérelni a labdát. Nem sikerült neki, de ez nem állította meg a „kiszúrt” védőt, hogy fel ne rúgja. Sőt, ha nem lépnek közbe a csapattársai, még összevissza rugdosták volna! S a játékvezető a brazil ellen volt! A tv-kommentátor is azt mondta, hogy ez elfogadhatatlan és megalázó. Lehetséges volna, hogy amióta abbahagytam az edzősködést, megváltoztatták a szabályokat? Nem tudok semmilyen változásokról, különösen arról nem, hogy „tisztességesebbre” akarták volna változtatni ezt a játékot, amelynek, mint minden játéknak, az alapja bizonyos százalékig bolondot csinálni az ellenfélből! Mert ha ezt nem szabad, akkor majdnem minden meccsen szinte agyon kellene verni azt a kis „nyavalyást”, aki a Messi névre hallgat, hisz ő nemcsak egy kötényt ad az ellenfél védőjének, hanem akár dupláz is! Tudják talán, a „kötény” az a kellemetlen valami, amikor a labdát az ellenfél lábai között viszik tovább a Messi-félék. S ha ez nem tilos, akkor hogy a fenébe lehet tilos egy olyan bravúr, amit szinte lehetetlen „eladni” egy komoly meccsen?! Szerintem állást kellene foglalnia a FIFA-nak az ilyen „bolondcsinálásban”, mert ha odáig jutunk, hogy nem szabad kitolni az ellenféllel, tehát kicselezni, faképnél hagyni, akkor jobb, ha a vízilabdát nézi az ember. Ott nincs „kötény”!
Miért sugdolóznak a tv-meccseken?!
Valószínűnek tartom, mindenki észrevette, hogy a nagy meccseken az edzők leginkább a kispadon nagyon is diszkrétek! Még mielőtt megszólalnának, ott van a tenyerük a szájuk előtt. Elejében az ember azt hitte volna, hogy olyan valamit mondanak egymásnak, amit nem kellene hallaniuk a körülöttük ülő játékosoknak, de aztán rájöhetett mindenki, hogy két másik, sokkal komolyabb „apróság” késztette őket a diszkrécióra, mégpedig az ellenfél kémjei, akik a tv-képernyőn leolvashatták egykor az „intézkedéseket”, valamint a tv-sek, akik hamarabb tudták, ki lesz például leváltva, és ki jön be helyette, mint a játékosok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a pletykarovat mennyire gazdag volt, még mielőtt mindenki kezdte a tenyerét használni abban a pillanatban, amikor az első szót ki akarta volna mondani.
Nevetséges volt például, hogy a Barcelona kupagyőzelme után szinte mindenki a „keze mögött” beszélt…
De ha már a Barcelonát említem, legyen valami leírva is. A három csatár, mármint Messi, Neymar és Suárez 120 gólt rúgott az idényben. Íme a rendhagyó tények:
Messi Neimar Suárez
Meccsek 56 50 42
Gólok 58 38 24
Gólpassz 30 11 23
Perc a pályán 4431 3510 2918
Perc/gól 76 92 121
Csel/meccs 5,1 3,2 1,5
A vak is láthatja, hogy az a „picurka” kis ember mekkora játékos!
Petőfi jut eszembe…
„Távozom, de egyszer még visszatérek a Vidibe”, mondta a magyar válogatott labdarúgó a napokban. A neve Nemanja Nikolić, zentai származású csatár. A Videotonnal nemcsak bajnok lett, hanem gólkirály is. Összesen 7 évet játszott Magyarországon, másfelet Kaposváron, majd öt és felet Székesfehérváron. Most a válogatottban két meccsre készül, Litvánia ellen a barátságosra, Finnország ellen pedig az Eb-selejtezőre. De mindezt már letárgyalta a Szó. Amit én szeretnék hozzáadni, az egy icipicit sportszerűtlen, mert mások értékeivel szeretném, hogy apám és anyám hazája gyarapodjon, és nemzetközi sikereket jegyezzen. Talán mondanom sem kell, hogy Nikolić apja szerb, de azt sem, hogy Petőfinek is szerb volt a neve, meg persze az apja is, ennek ellenére a legnagyobb magyar költő. Bár nagyon messze vagyunk már azoktól az évektől, ma is vannak egykori szerbek, akik magyarnak tartják magukat, például Zorán, az egyik legsikeresebb sanzonénekes…
Szétnézek magam körül, és azt látom, hogy a legnagyobb európai válogatottakban megannyi afrikai származású játékos van. Talán azt sem kell mondanom, hogy a német válogatottban hány lengyel játszik. Hollandiát, Portugáliát, Angliát stb. nem is említem. Nos, miért ne bízna meg valakit, valakiket az MLSZ, hogy a nagyvilágban keressenek olyanokat, akik szívesen költöznének az Alföldre, ahol volna mit enniük, s „véletlenül” van nekik egy-két tehetséges, labdát rúgó fiuk, úgy 13–16 évesek.
Érdekes dolgot tapasztalhatnának az edzők: hogy az ilyen gyerekek mennyivel nagyobb erőbevetéssel dolgoznak, mint azok, akiket a mamák elkényeztettek. S lásd, mi történik egy bizonyos idő után: a „mi” kis kényes gyerekeink „irigységből” olyanok akarnak lenni, mint a kis feketék. S mi rossz van ebben? Majdnem semmi. Esetleg egy Nikolićra hasonlítani még jobb lenne.
