Ezzel a nagyon rövid kérdéssel kezdtem majdnem minden meccsanalízist. A múlt században! Mert ugye én, mint edző, abból az elmúlt századból jövök (itt vagyok még mindig), s kritizálok mindenkit. Azt és akkor írok, amikor kedvem van, s amikor a Tőke „kiszól”, hogy: „Nos, mi van?!” Tehetem, senkitől nem függök, senkinek nem tartozok felelősséggel, olvasóimat kivéve. Nekik jár minden jog, az is hogy, a Jegyzeteket higiénikus szerszámnak használják…
Nos, miután ezen is túlestünk, jöhet egy viperacsípés! Igen, arra a csúszómászóra gondolok, amelynek a mérge halálos! A magyar–szerb ifjúsági focimeccsről beszélek. Ha volt valaki annyira fociőrült, hogy hatkor keljen egy ifimeccsért, akkor láthatta, hogy a magyar csapat az utolsó pillanatig vezetett, de akkor egy szöglet után egy szerb fiú térdre esett, és úgy fejelte be az egyenlítő gólt! Az isten szerelmére: ki kellett volna, hogy „fogja”? Hol volt az erre kijelölt, akinek csak egyszerűen a fejére kellett volna ülnie? És még meg is kellett volna kérdeznie, mit keres ott lent! Arról már nem is akarok beszélni, hogy nyugodtan kapásból tisztázhatott volna, mert az nincs a szabályokban, hogy ha az ellenfél térdre esik, nem szabad lábbal közbelépni (vetődjön a védő is, és fejjel próbáljon tisztázni?!). Bizony, nálam a meccset követő edzésen ennek a srácnak lett volna mit jelentenie, és örök életében tudná pontosan, hogy mit kell csinálnia a szabadrúgásoknál és szögleteknél. Ámen. (Arról az öngólról már nem is akarok szólni, mert halálbiztos, hogy a szerencsétlen védő nem akarta a kapuba rúgni a labdát, de sajnos nagyon ügyetlenül sikerült „megoldania” a helyzetet.) Pár héttel ezelőtt végighallgattam a német edző bemutató előadását, és reméltem, hogy valami „németesre”, ezen azt értem, sportszerű, de erőszakos játékra készíti fel a csapatot, ami nagyjából meg is történt. Sajnos a fent említett két pillanat rányomta a bélyegét az egész vb-szereplésre. Ami engem legjobban meglepett, az az, hogy a csapat nem tudott mit csinálni a majd egy félidős emberelőnnyel! Tehát, nem csak a játékosoknak tehető fel a címben levő kérdés.
Amerikából jöttem, mesterségem címere: Én vagyok a legerősebb!
Húsz-harminc évvel ezelőtt az amerikaiak legnagyobb része a mi futballunkról csak azt tudta, hogy tizenegyen játsszák mindkét oldalon, éspedig gömbölyű labdával, meglehetősen nagy kapukra! Azóta – de még előtte is – a Dél-Amerikából átköltöző milliók magukkal hozták a játékok játékát, amiben az európaiak is hozzájuk csatlakoztak, mert ők is ezen a játékon nőttek fel. Eszem ágában sincs ennek ellenére azt mondani, hogy a foci náluk ma olyan szinten van, mint az „eredeti” USA-sportok, a kosárlabda, a baseball, a football, a hockey stb. De mind többen játsszák, a női válogatott egyike a világ legjobbjának. Az, hogy az FBI szorongatja a FIFA torkát, meg hogy a „mi” labdajátékunkban is vinni akarja a szót, mint egyébként minden másban, az ő esetükben majdhogynem normális!
Eszem ágában sincs védeni a FIFA-t, még kevésbé az elnököt és társait, mert holtbiztos, hogy nyakig vannak a slamasztikában. A pénz szinte mindenkit megbolondít. Az ember azt gondolná, hogy hinni kell egy-egy nemzetközi szervezetben, ahol szinte mindenki milliomos, mert van neki, nem fogja beszennyezni a kezét, megcsorbítani családja nevét. Ó, nem! Mindaddig, amíg az összeg nem akkora, hogy a szemein keresztül a szíve ki akar ugrani a melléből. Hála a jó égnek, soha nem tettek ennyi pénzt elébem, mert ki tudja, miként keltem volna fel az asztaltól. Vele, vagy nélküle…
Amikor egy emberből istent csinálnak
A királyé nem leszek, nem leszek… Ezt dúdolom már napok óta, minden ok nélkül. Koncz Zsuzsa, ugye, a „hibás”. Aztán gondolatban a királyról fütyörészek. Majdnem semleges vagyok vele szemben. Szeretem, ahogy viselkedik, s nem is játszik rosszul. Micsoda istenkáromlás, hisz a többiek, ha összeteszik kis vagyonkájukat, még mindig nem érik utol. Ha valami is eltaszít tőle, az nem ő maga, hanem ez a kisvárosi hozzáállása a La Stampának. Édes isten, mi mindent összehordtak a döntő előtt! Az volt az első gondolatom, hogy felsorakoztatok minden újságból egy-két aranyköpést, de szerencsére erről beszélgettem egy kevésbé sportőrülttel, akinek a hozzáállása eltérített a gondolattól. Egyébként is, visszacsavartam az évek óráját, amikor magam is nagymenő voltam, de hála a jó égnek, nejem, aki újságíró volt, mégpedig lényegesen jobb, mint én, visszarángatott a poros vagy sokszor sáros földre. A túlságosan zengedező újságokat el is dugta előlem. „Nem tettek volna jót lélektanilag, meccs előtt!” – mondta, s a végén már nemcsak elhittem, hanem kértem is, hogy szelektálja az újságokat.
Đoković ma már egymaga is képes kellene hogy legyen sportélete meghatározó meccsének előkészítésére! De akkor minek a két edző? Mindenkinek szüksége van valakire, mert nagyon kevés olyan ember van, aki látja önmagát kívülről! Valamit hozzáad ahhoz, amit jómagad is tudsz. Rámutat olyan dolgokra, amelyeket nem szeretsz magadban, amelyeket nem tartasz fontosnak, pedig nagyon is fontosak.
A kis Gedžót mindenki győztesnek látta. Ő maga is. Csak ez a siker hiányzik még a teniszben neki, hogy „halhatatlan” legyen. Alig néhányan voltak képesek mind a négy nagyot hazavinni. Novak még legalább négy évig ott lesz a nagyversenyek esélyeseinek listáján, és én majdnem biztosra veszem, hogy a salakon is egyszer ő lesz a király.
