Persze ott fenn, amiről a szerb–magyar vagy magyar–szerb énekes dalol oly szépen. Mindenki tudja, hogy nem vagyok vojvodinás, sőt, habár meg kell említenem, hogy „katonáskodtam” én a piros-fehéreknél pár évet, de csak mint pályaedző. Persze mindjárt hozzáadom, hogy főnökeim a lelátón dumcsiztak, én meg melóztam, mint egy kubikos… De ez így volt jó, mondaná a dal… De vissza a címhez: a Vojvodina 4:0-ra verte a Sampdoriát, ott, Olaszhonban! Ezt még a legravaszabb fogadóirodai „bennfentes” sem látta előre, vette számba, tett rá pénzt… Egy ilyen eredmény egyszerűen nem volt elképzelhető, már csak azért sem, mert nem szerbiai kezelte sípjával a játékot.
Hogy kimondjam, 0:4 lett az eredmény, azaz a Vojvodina négyet rúgott és egyet sem kapott! Elképzelhető volt egy ilyen eredmény egy rangos nemzetközi kupáért folyó meccsen, amikor ugyanilyen eredménnyel kikapott a bajnokság első fordulójában, mégpedig otthonában?! S nem is valami Partizantól vagy a piros-fehérektől. Tehát mi történt, mi okozta ezt a hihetetlen fordulatot? Hisz nem hetek, hónapok múltak el a 0:4 után! Talán Vujke lenézett az égből, s elhatározta, hogy két klubja közül melyiket szeresse, melyiket kedvelje, feldobott egy dénárt, és az élre állt!
Talán nem is kellene említenem, hogy Boškov a Vojvodinával, de a Sampdoriával is bajnokságot nyert! Hihetetlenül népszerű volt az olaszok csizma alakú országában. Legendákat meséltek róla, nem is egészen ok nélkül. Vujke nagyon érdekes „jelenség” volt. Voltak neki olyan szállóigéi, amelyek ha valaki mástól származtak volna, hát ki is nevetik, de mivel azokat Boškov lőtte fel az égbe, maradtak, megmaradtak. Például, ha valamire nem volt megfelelő válasza, akkor jöhetett „a futball az futball”, és mosolygott, nevetgélt… El tudom képzelni, hogy milyen arcot vágott a 4:0-s Vojvodina-győzelem után, s mondta széles mosollyal: scusate, scusate, szép újvidéki akcentusával.
Kell ott fenn egy ország…
Nagy kártyás vagyok. Az „ellenfelem” mindig ugyanaz – a komputer. A legjobb társaság, sosem pofázik vissza. S mindig asztalhoz ül, amikor nekem kedvem van játszani. Lehetséges volna, csak azért, mert nem magyar? De már megtanulhatta volna a nyelvet, mert mindig szólnak a partik alatt a dalok, leginkább Zorántól… Nem épp magyar név, ugye? De Petőfi sem született gyaurként, nemde?! Ha valakinek szüksége volna segítségre, hogy hovatartozását ismételten megtalálja, hallgassa meg a címben említett dalt. Legjobb, ha egymaga teszi ezt, mert megtörténhet, hogy nem egészen „férfiasan” viselkedik: nagyon könnyen elkámpicsorodik az ember a dal hallatán. Én leginkább egy kicsit később megemberelem magam… és nyerem a partikat. Meg egyébként is mennem kell a vének tanácsának a minden pénteki „nagygyűlésére”, ahol majd mindenkire ráhúzzuk a vizes lepedőt! Sajnos mind kevesebben vagyunk, lassan a „tagság” fele kiiratkozik! Nem olyan rég Kecskés György nyomdász ment el, pedig a legfiatalabb volt… Együtt kergettük a „tököt” a munkásjátékokon a Forum színeiben. Pár nappal ezelőtt Kapitány László, a könyvek divatöltöztetője hagyott bennünket faképnél… Majdnem ez történt Németh Istvánnal, az íróval is, de a Pista, a nagy öreg, kiutasította a kaszást a házból! Piszokul hangzik, de az a véleményem, hogy a rákfene – nem volt neki semmilyen rákja, de tetszik a kifejezés! – jól jött neki, mert ma egy szikár sportember kinézése van. Sehol a pocak!
Fogyunk, fogyogatunk… Nincs már sem Cagi – Vukovics Géza, sem Kalapis Zoltán, sem Lépes László, sem Rusevlyanin Hugó… meg sokan mások. A még ficánkoló nagypofájúak mennyei meghívójának sorrendje a születési igazolvány szerint Német, Nagy, majd Árok. Jómagamra és Nagy kollégámra ott várnak az asszonyok… Persze itt csak az öreg forumosok pénteki klubjáról beszélek. A női tagokról, Klipa Krábesz Grétáról meg Lazukics Annáról a fenti vonatkozásban, mármint években, nem érdemes beszélni, túlságosan lemaradnak mögöttünk… Képzelem, hogy ránk húzzák majd a vizes lepedőt, amikor mi (Zorannak köszönhetően) a „fenti országban” keressük helyünket és szeretetteinket…
