Nem engedte Gyuri, de nem ám! Mégpedig Zsemberi, ami oda vezet, hogy topolyai, itt, Bácskában, ott meg, Nyugat-Magyarországon doktor úr, aki, ha fáj a fogad... Tudjuk, ugye, hogy mi történik ilyen esetben? Nos, ha hozzáadom még azt is, hogy a nyolcvanas évek elején a sárga-kékeknél játszott. Legnagyobb szerencsétlenségére Bekvalacot kellett volna kitúrnia, hogy az első csapatban játsszon. Látszik talán, hogy honnan ismerjük egymást. Egyszer csak elment a Novi Sadból, de soha a labda kergetéséből. Évtizedeken keresztül a doktor válogatott középhátvédje volt. Szinte ő sem tudja, hogy hány nemzetközi tornát nyertek. S hogy még érdekesebb legyen, játszott a magyar, az osztrák és a horvát színekben is! Aztán edzősködött is, jobbára Ausztriában. Mondjam, hogy a rendelőjébe a páciensek háromnegyede a labda rúgása nyomán érkezett és érkezik!?
Egy „munkahetet” töltöttem Se-ben. Ne higgyék, hogy részeg vagyok, Se, igenis SSSSEEEE a neve Szombathely egyik részének! Álmodni sem lehet szebbet. Gyuriék villája egyetlenegy házzal sem határos, csak egy gyönyörű erdővel. Nem kell semmilyen légkondi, s ha aludni akarsz, csak nyisd ki az ablakot és takarózz be szépen.
Vendéglátóm minden napra programot szervezett. Valami hasonlót csak Kínában éltem át! Ott a kínai kormány vendégei voltunk, mármint az ausztrál válogatott. Ez abban az időben volt, amikor Kína „nyitni akart”. Az ausztráloktól Kína a kőolaj-kitermelés fortélyait szerette volna megkapni, de mivel ők sem a rögbi, sem a krikett játékot nem ismerik, a labdarúgókat hívták meg. S hogy teljesen levegyenek bennünket a lábunkról, olyan programot szerveztek, persze leginkább a vezetőségnek, hogy leesett a vezetőink álla. Nos, ilyen valamiben volt részem a múlt héten. Nem csak a természetről beszélek, a hegyekről, a forrásokról, a tavakról – vendéglátóm tudta, hogy természetőrült vagyok –, hanem sok minden másról.
A dottore, ahogy egykor szoktuk volt mondani, a minden lehetséges sportvezetővel, újságíróval, egykori focistával, akikkel évtizedeken át kergette a focilabdát, összehozott, vagy ebédre, vagy vacsorára, ahol aztán ment a szöveg. Nem kell talán mondanom sem, hogy mindannyian nagyra becsültük magunkat. S miért ne!?
Így találkoztam és elbeszélgettem az öregfiúkkal. Íme egy-két név: Márton János, Horvát Árpád, Török Péter, Halmosi Zoli, Sallós László, Gerencsér Ferenc, dr. Nemes István, s persze dr. Zsemberi György.
Könyvet tudnék írni erről az estéről. De találkoztunk egy igazi íróval is, Gál László a neve. Nem a mi Laci bácsinkról van szó, már csak azért sem, mert ő már rég az egekből nézi bizonytalan lépteinket. A most megismertnek pedig nem rég adták ki a Hittel, sporttal és kultúrával című könyvét. Azután találkoztam Gadányi Károllyal, a Savaria Egyetem nyugalmazott rektorával is, aki még ki is tüntetett Bodor Ferenccel, a Szombathelyi Sport tudósítójával egyetemben. Mondjam még!? Igen, mondom: az öregfiúktól, Gál Lászlótól, a rektor úrtól a megtiszteltetésen kívül emléket kaptam.
S hogy minden a legnagyobb rendben menjen, hazajövet benéztünk Zsemberiékhez, jobban mondva, édesanyjukhoz. Kipakoltunk, mielőtt még Újvidékre indultunk volna, s csak másnap döbbent rá vendéglátóm, hogy a szerb és az ausztrál útlevelem a kocsiban maradt. Itt mondanám el, hogy Gyuri egy nagyon szerencsés ember, megáldva egy olyan asszonnyal, aki majdnem olyan pontosan olyan, mint az én anyám és nejem volt, akik nélkül sosem lett volna belőlem az, ami lettem. Kézcsókomat küldöm ezúttal is a drága asszonynak.
Az olaszok és a magyarok tartják el a szerb vízifoci-válogatottat!
Nem leszek akkora pofájú, hogy kimondjam: tudtam én, hogy így lesz! A szerb–horvát meccs előtt folyt a mindentudók szópárbaja. Én a szokásom ellenére meglehetősen halk voltam. Hogy egészen őszinte legyek, azt hittem, egy góllal mindkét csapat megszerezheti az aranyérmet. Hát nem lett ördögöm, azt ma már mindenki tudja. Persze a szerbek sokkal jobban örültek ennek, mintha például az USA-t verték volna agyon. Talán még annak sem örültek volna ennyire, ha a magyarokat verik el nagyon. Nem kell talán magyarázgatnom az okokat!? Amióta szétesett a nagy Jugoszlávia, nincs nagyobb öröm ebben a kis országban, mint ráverni horvátokra. Nos, ez megtörtént, ami nem világrengető valami, mert a szerb vízifocisták valóban a világ legjobb csapatai közé tartozik már évek, évtizedek óta. Egykor a magyarok, az olaszok voltak a nagymenők. A világ azonban változik. De hogy ennyire megváltozzon, hogy a döntőben a szerbek a horvátokkal játszanak, s az iciri-picurka Montenegró meg az ötödik helyen végezzen a magyar válogatott előtt, úgy hiszem, csak az egykori YU lakosai hitték volna és senki más.
Tegnap hazajövet a gyógyszerésztől az egyik büfé előtt két akkora fiatal hahotázott, akiknek a hónaljáig sem értem. Vízilabdáról ment a duma, tehát a négy újvidéki pólósunk felét véltem látni!? Te szent Habakuk, ezek akkorák, hogy félő, nem is kell úszniuk, gyalogolhatnak a medencében! Jó, egy kicsit túlzásba vittem, de azok, akik körülöttük álltak, a vállukig sem értek. Persze nem csak ezen múlt az arany.
Emlékeztetnék mindenkit, hogy a sorrend a következő: 1. Szerbia, 2. Horvátország, 3.Görögország. 4. Olaszország, 5. Montenegró, 6. Magyarország, 7. USA, 8. Ausztrália.
De még nem is ez a mondanivalóm legfontosabb pontja, hanem az, hogy a 13 szerbiai játékosból 6 – hat! – Olaszországban játszik, 5 – öt – meg Magyarországon! Egy-egy Törökországban és Romániában keresi a kenyerét, és ha hiszik, ha nem, egy itt, ebben a kis Szerbiában játszik! Na, kérem. A Pro Reccóban négy szerb van, a Szolnokban három, az Egerben kettő, tehát a címem, hogy az olaszok és a magyarok tartják el a szerb válogatottat, nem úgy született, hogy a hasamra ütöttem. Félő azonban, hogy éppen ezért vannak az olaszok a negyedik és a magyarok a hatodik helyen.
