Martina Navratilova a napokban beszélgetett egy belgrádi sportíróval. Jobban mondva a szerb fővárosi újságírónak sikerült szóra bírnia minden idők egyik legnagyobb teniszjátékosát. Vladimir Todorović első kérdésére, miszerint „Miért ilyen sikeresek a szerb teniszezők az utóbbi években?”, Martina Navratilova így válaszolt:
– A szláv gének miatt – mondta az amerikai állampolgársággal rendelkező egykori cseh teniszezőnő. – Megemlíteném a szerbek mellett a cseh, a lengyel és a bolgár kiválóságokat…
– Nem lehet ez az egyetlen tényező – mondta az újságíró.
– Persze hogy nem. Sokan, jómagamat is idesorolva, meglehetősen nehéz körülményekkel kellett megküzdenünk… Hallottam, hogy a szerb játékosok medencékben edzettek…
– Szerbiában a mai kiválóságok előtt nem volt tradíciója ennek a játéknak? – szólt a következő kérdés.
– Az lehet, de voltak kiváló játékosok. Szeles Mónika a világ egyik legjobb játékosa volt. Úgy gondolom, hogy a fiatalok közül sokak számára ő volt a példa, amelyet követni kellett.
Ugye, mindezzel valamennyien egyetértünk… Lehet, hogy olvasóim igen, de nekem egy kicsit viszket a „ceruzám”, mert hát Mónika édesapjával, Károllyal együtt végeztük a testnevelési egyetemet, meg Kanizsán, a Magyaron udvaroltunk a lányoknak. (Neki nem kurizálhattunk volna, mert ő „megelégedett” a saját nemével.) Mónikának én vettem az első új teniszütőt Belgiumban vagy Hollandiában – már nem vagyok biztos, hogy melyik országban, amikor focitanulmányi úton jártam. Tehát minden kertelés nélkül elmondhatom, hogy nincs benne egy picurka szláv gén sem!
Csak ez hiányzott a szegény magyar focinak!!!
Ha nincs szerencséd, ne vegyél sorsjegyet, ne tegyél pénzt meccsekre, kerüld a kaszinókat és a kártyabarlangot. Talán még ne is sakkozzál! Mindezt tudva mégis végigcsináltam mindezt majd negyven éven keresztül, mégpedig a nagy Jugoszláviában, meg ottan a messzi Ausztráliában… Ne rökönyödjenek meg olvasóim, nekem a labda kergetése mindezt profi életem terítékére tette. Kezdtem a Novi Sad ificsapatával, majd a másodosztályban, ahonnan bejutottunk egyetlen év után a jugoszláv I. ligába, később három alkalommal összesen 26 évig Ausztráliában akartam mindent megnyerni, majdnem sikerült is, és talán ezért is adták nekem a válogatottat, hogy elmozduljunk a nulláról… Tehát negyven évnél többet „kártyáztam”, „kaszinóztam” a zöld gyepen.
Tudom, hogy mennyire függsz a játékvezetőtől, az időjárástól, a játékosok hozzáállásától, na meg attól, hogy mennyire tudsz hatni arra a 11 emberre, akinek a meccs előtt odaadod a klub vagy a nemzeti csapat mezét. Hogyan sulykoltuk az edzéseken a játék kiszemelt megoldásait, miként választottad két majdnem egyforma közül éppen a valamivel gyengébb labdajátékost – azért-e, mert nem fél senkitől, bár nem valami technikai zseni, vagy éppen azért, mert a játékszervezőt biztosítani akarod… és ezer más kiindulópont lehetséges. Csak mondjak egy példát: Šekularacot egy meccsen Lakićevićtyel, a középcsatárommal semlegesítettem! Egy edzőnek képesnek kell lennie arra, hogy „lejátssza” a meccset, tisztán lássa, hogy mi minden fog történni… S ha ezt meg is mondja hét közben a srácoknak, és az nagyjából be is következik, akkor az ő szava szent! Ha viszont nem szól semmit, vagy baromságokat beszél, bizony nem sokra viszi sem ő, sem a csapata.
Nos, hogy mi az oka ennek a nagy bevezetőnek? Hát a magyar csapat 1:1-es döntetlenje! Nem maga az eredmény, hanem az, ahogy történt! Ugye, mennyire hasonlít ez a meccs arra az ifi-vb-meccsre, amikor a magyar csapat az utolsó pillanatban kapta az egyenlítő gólt, és aztán egy öngóllal el is veszítette! Beleborzongok, amikor visszagondolok arra, hogy a szerb játékos térden állt, és úgy fejelte a gólt!
Az északírek ellen a nagycsapat a hosszabbítás harmadik percében egy szögletrúgás után kapta a gólt 3 (három) méterről! S mi ebben a pláne? Hát az, hogy mindkét csapatot ugyanaz az edző készítette fel! Ő pedig német, és Bernd Storck a neve. Persze az edző feltételezheti, hogy a válogatott játékosoknak nem kell mindent megrágni, de ha visszagondolt arra, ami nem is olyan régen történt vele és csapatával, nem ártott volna gondolni az utolsó percekre, amelyek nagyon sokszor megbosszulják a kellő felkészülés hiányát.
Tele is meg üres is a kosár?!
Nem szégyellem, ki is mondom, a kosarazók minden meccsét végignézem, nem úgy, mint a focisokét. Van is miért, e kis ország hatalmas fiai felette szépen és sikeresen „használják” azt a nagy labdát, amelyet egy icipici halászhálóval bélelt zsákba kell tudja a jó ég hányszor belerakni, miközben a másik csapatok ugyancsak hórihorgas fiai védenek körömszakadtukig. Huszonnégy válogatott gingulái négy csoportban hadakoznak, és az első szakasz után, öt meccset lejátszva nyolcan – a csoportok utolsó két tagját hazaküldte a szabály. Köztük olyan nagy válogatottak is vannak, mint az orosz és a német. Itt legyen megemlítve, hogy a 24-es startmezőnyből majdnem a fele egykori YU- és SSSR-ország, név szerint Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és Macedónia, a „másik oldalon” meg Lettország, Litvánia, Grúzia, Ukrajna, Észtország és Oroszország – mindkettőből az első három még mindig játékban van. A legnagyobb meglepetés persze az orosz válogatott sikertelensége. Ezzel szemben az sem nagy meglepetés, hogy az „LL”-ek ott vannak – hisz ők, amióta játsszák ezt a játékot, mindig remekeltek – talán csak a grúzok lepték meg a közönséget.
Száz szónak is egy a vége: két egykori naggyal rövidebb a lista, nekem inkább a németek sikertelensége a nagyobb meglepetés, hisz soraikban világnagyságok – igaz, már meglehetősen korosak – is vannak.
A szerb válogatottról csak annyit, hogy a hazai szurkolók pont ezt várták tőlük! Én azonban megsúgom, hogy engem nagyon kellemesen megleptek azzal, hogy nem „nagyzoltak”, nem kotkodácsolták el a dolgokat – mindenki azt mondta a csoportban hozott öt győzelem után: „Még nem csináltunk semmit, most jön a java!” Ezzel a hozzáállással készülnek a következő meccsekre. Az első ellenfél Finnország, utána meg – szerintem – Horvátország, majd az elődöntőben Olaszország és a döntőben a franciák. Ha nem így lesz, akkor tévedtem. És az emberi dolog.
