Szerdán tértem haza Magyarhonból… Ugye milyen furcsán hangzik: HAZA – Magyarhonból! De még furcsább volt az, hogy Horgosra igyekezve a magyar határőrök azt mondták: – Tompánál tudnak csak átmenni! Mármint Vajdaságba. Mi majdnem azt mondtuk, hogy várunk egy kicsit, de látva, hogy mindenki arrafelé, jobbra kanyarodott, hát mi is nekivágtunk annak a 40-50 km-nek, s én rögtön ki is „egyenesítettem” célirányunkat – Kanizsát, a magyart kiiktattam a menetrendből, és igönyöst – ahogy egykor mondták a Faluban, a Tisza partján – száguldottunk Újvidék felé. Állítólag a menekültek nem akarták elismerni a zárlatot, és erőszakkal akartak Magyarországra átmenni, amit aztán a magyar rendőrség és katonaság erőszakkal is megakadályozott. Ezt aztán később „élőben” láthattam a tv-n.
Persze én nem ok nélkül akartam Kanizsát útba ejteni, mert volt egy „Zsolnai-asztal megbízatásom”, amit el is végeztem, jobban mondva meghoztam a kapcsolatot jelentő telefonszámot. S arra is rádöbbentem, hogy azért van a telefon, hogy az ember hátradőlve a karosszékében elmondja mondanivalóját… Bicskeiék, jó haverjaim, ezt megértik. Olyan három óra körül értünk újvidéki lakásunkra, s a Velikiben ebédeltünk Bence, a Puskás Akadémia egyik mindenese és én. Eszem ágában sem lenne, hogy erről írjak, ha nem történt volna velem az, ami az utóbbi hat-hét hónapban megtörtént legalább fél tucatszor. Haldoklottam! Legalábbis én így képzelem el azt a pillanatot, pillanatokat, amikor az ember átköltözik „oda”. Ahogy eszek, valami megakad a torkomban, és se le, se föl, hiába nyomom le majd az egész kezemet a torkomon… S aztán egy pillanatban mintha lenyelnék valamit… és ismét létezek! Igaz, csuromvizesen és megvetve a világ minden ételét, italát.
Kellett nekem a menekültek Horgosa?! Van nekem elég Horgosom, mégpedig privát! Érdekel nagyon, hogy mit mondanak erre a nagy doktorok. Mert végre elhatároztam, hogy ennek is a végére járok, ugyanis ha igaz, hogy az Árok nagyanyámra hasonlítok, akkor van még vagy hatvan-ennyihány, persze nem év, az isten szerelmére, hanem hónap, melyekkel meg kell, hogy birkózzak…
A horvátok átvették a Puskás Akadémiát
Péntektől voltam „fent”. Budán laktam, de vidéken, Felcsúton „éltem”. Most utólag talán el is találom, hogy miért hívott meg az akadémia vezetősége. Kimondjam?! Hogy lássam, mennyit változott a csapat az új szakvezetéssel! Az ellenfél a Haladás volt, ugye milyen véletlenek vannak az életben – nemrégen voltam Szombathelyen, és éppen az ő csapatukkal játszott a Puskás Akadémia! A vendégcsapat a meccs előtt a második helyen állt, tehát előreláthatóan az akadémikusoknak a maximumot kellett nyújtaniuk, hogy pozitív eredményt mutassanak fel a gyönyörű stadionban összegyűlt szurkolóknak. És meg kell hagyni, igenis jól játszottak, sajnos ez csak az 1:1-re volt elég… Király, a válogatott kapus kivédte a szemüket is.
A múlt bajnokság vége felé azt mondták nekem a vezetők, hogy horvát szakembereket fognak szerződtetni, ami meg is történt. Robert Jarni a vezetőedző, a pályaedző Saša Glavaš, az erőnléti Jure Božinović és a kapusuk edzője Sandro Tomić. Persze a játékosok között is van jócskán „ity”, Kelić, Dinjar, Grgić, Pauljević…
Meg kell állapítanom, hogy jobb volt a játékszínvonal, mint az itteni átlagmérkőzésen. Az egyetlen dolog – amit persze meg is említettem –, hogy csak egy szál akadémista volt a kezdőcsapatban. Megjegyezném viszont azt, hogy más klubok színeiben játszik Puskás-focista.
Röplabdás lányok igen – kosárlabda és tenisz viszont nuku!
Persze amikor az ember estefelé bevonul hotelszobájába, akkor felkattintja a tv-t, és keresi a kedvenceit. Ezekben a hetekben nekem a tenisz és a férfikosárlabda-Eb volt a „mindenem”. Mindenki másképp csinálja, mondja a dal, hát persze hogy a magyar tévénéző igenis a női röplabda-válogatottjára volt kíváncsi, hisz Európa-liga-elsőségért küzdöttek a hölgyek, és nem is olyan rosszul, sőt kiválóan, példát adva a sok férfi sportolónak, akik már szinte semmiben – sportjátékokról beszélek, és nem például evezésről – nem tudnak az élre törni.
Néhányszor végigmentem minden programon, de sehol semmi az USA-beli tenisztornáról, pedig nagyon érdekelt, hogy Đoković képes lesz-e kellőképpen ellenállni a szinte hihetetlen könnyedséggel győző nagyöreg svájcinak. Végre aztán az esti hírek alatt, ott lent, futott a hír, hogy Đoković, annak ellenére, hogy az egész stadion Federernek szurkolt, ragyogó játékkal 3:1-re győzött. Olvasóim tudják, hogy mit nem szeretek a „kis Gedzsó”-val kapcsolatban – nem itt fizet adót! –, de élvezem azt, hogy milyen hihetetlen sorozatra képes a legjobbak ellen is! Ezért lehet neki ennyi trófeája.
