Amikor olvasóim ezeket a sorokat böngészik, én már Londonban készülök a Chelsea Liverpool elleni meccsére. Ezt a mérkőzést megbeszéltük még a bajnokság kezdetén. Abban az időben ez a találkozó szerintünk a bajnokság egyik legfontosabb „leszámolása” kellett volna, hogy legyen. Tudjuk, hogy ma nem az, még véletlenül sem. Véleményem szerint azonban ennél is fontosabb! Meg vagyok győződve róla, hogy nem kevesebbről, mint az edző „életéről” lesz szó ebben a kilencven percben! A csapat a béka feneke alatt van, sehogy sem tudnak néhány győzelmet összekötni, öt-hatra gondolok persze, mint a szurkolók is. Nagyon sokan egyébként úgy vélik, hogy minden – mint ahogy az életben szokott lenni – egy nővel kezdődött. Eva Carneiro orvosnőt kitessékelte a klubból, mert szerinte idő előtt rohant be a pályára egy sérülésnél! Azóta a Fekete Péter tanyát vert a Chelsea stadionjában! Mourinhót mindmáig az egyik legjobb edzőnek tartják. Roman Abramovics, az orosz milliárdos a tavalyi bajnokságért megjutalmazta még 4+1 éves szerződéssel, olyan gázsival, melyet aligha lehet túlszárnyalni. Most azonban arról írnak az angol lapok, hogy csak november 7-éig biztos a helye az edzői padon.
Ausztrál focibarátomnak, Peter Scottnak (aki Chelsea-megszállott) két szezonjegye van pontosan a kispad mögött. Neje elfoglalt, ezért lehetek én ott a meccsen! Mindössze három sorra leszünk Mourinhótól! Nyugodtam kimondom, hogy nem fogok hasra esni emiatt, de érdeklődve várom, ugyan hogy funkcionál egy ilyen, nem is olyan közönséges, de nem is olyan rendhagyó szituációban. Ugyanis mi, edzők mindannyian meg kell, hogy birkózzunk ezekkel a kellemetlenségekkel.
Meglehetősen érdekes lesz, hogy én a Liverpoolnak, ő pedig a szeretett Chelsea-nek fog drukkolni. Sajnos a Liverpoolban már nincs szerb, de ki tudja, meddig lesz még a Chelsea-ben is, ha Mourinho útilaput kap. Na de ez engem nem nagyon érint.
Megjósoljam az eredményt? Hát legyen! 1:1-es döntetlen! Tudom, hogy ez bolondság volt, de viszkettek a mutatóujjaim! Amiből kitűnik, ugye, hogy nem „tízujjas” vagyok…
Ismét személyeskedek?
Először is, nem mindegy kapni vagy csinálni! Ugye, milyen okos vagyok? Hát, ezt még az óvodás gyerek is tudja. Vannak azonban felnőttek, akik nem tudják megkülönböztetni még az almát sem a diótól! Pedig meglehetősen nagy a különbség! Rátérek egy olyan valamire, amely engem is érint. Nemegyszer felvágtam már azzal, hogy nem tudok nálam fiatalabb edzőt, aki az I. ligában vezette csapatát! Lehetséges, hogy ez így, ahogy leírtam, nem is igaz. Hisz annyi országban van I. liga, melyekről szinte semmit sem tudunk. Hogy miért „rágicsálom” ezt a témát, majd mindjárt elmondom. A fővárosi sportlap a héten közölt egy cikket, amelyben az újságolta, hogy egy Nagelsmann nevű német fiatalember – aki most 28 éves – jövőre átveszi a Hoffenheimot, miáltal ő lesz a legfiatalabb edző a ligában. Tudom, hogy nem szép az öndicséret, de ő olyan messze van tőlem, mint Tokió New Yorktól. Én 29 éves voltam, amikor a Novi Sad bekerült az I. ligába! Tehát nem adta senki nekem a csapatot tálcán, sem pedig a versenylépcső legfelsőbb fokozatát, hanem mi nyertük meg a II. ligát, és úgy kerültünk be az akkor valóban komoly jugoszláv 14 klubos elitbe! De hát a tálcán kapott „babérért” nem a fiatal edző a hibás, hanem a sajtó, amely mindenáron egy új királyt akar megkoronázni, s azt elsőnek világgá kürtöli, mint valami „nincs határ”-tényt, felsőbbrendűséget, „igazi német valamit”, amely a valóságban még második sem lehet, nemhogy első! Szóltam, bár nem egészen sportszerűen. De legyen!
A Potisje lebirkózza az „időt” is
A szabadkai technikai középiskolát senki nem tudta megverni birkózásban! Nagyon egyszerű volt ennek a magyarázata: a Spartacus legjobb négy tagja ebbe az iskolába járt! Senki nem akarta elhinni nekem, hogy én is tagja vagyok a legyőzhetetlen csapatnak, hisz olyan kis „nyavalyás” testem volt. De éppen ez volt a belépő, hisz kellett egy semmilyen súlyú is a csapatba. Arról már nem akarok beszélni, hogy soha egy pontot nem hoztam csapatomnak. De így is nagyon felvágtam csapattagságomra. A hét elején olvastam a kanizsai srácok jó szerepléséről, és nekiálltam keresgélni a rengeteg papír között, mert biztos voltam abban, hogy én ott voltam a sportcsarnok megnyitóján. A YU-birkózás fellegvára címmel írtam a megnyitóról, majd egy oldalt. Két kis részt szeretnék átmásolni, mert minden kanizsainak szerettem volna megveregetni a vállát. Így valahogy hangzott az énekem: „Ezer néző egy birkózóbajnokin? Ugyan, ne hecceljen! Nem ezer, hanem több! Elhinném, ha Kanizsán volna csarnok… De nem volt. Martonosra jártak évekig a birkózók és nézők. Nos, a múlt héttől van. És nemcsak az ezer néző volt meg, hanem az ezerkétszáz is! Meglesz a csarnok, mondta évekkel ezelőtt Bálint Rudolf, a klub elnöke. Akkor még nem volt a város elnöke, és nagy bizakodásáért meg is mosolyogtuk (én is).
Mondta is: Te csak forgasd azt az aranytolladat, amit kaptál, szülőfalud érdekében… És majd meglátod…”
Megfogadtam a tanácsot, de arra gondoltam, hogy milyen nehezen épült fel a híd is, és most szállót és medencét – kettőt is – terveznek. S a toll úgysem segít. Inkább valami nagy kölcsön. Aztán, nem is olyan sokra rá, ott a töltés mellett, ahogy az ember elhagyja a Népkertet Törökkanizsa irányában, ahol egykor a régi futballpálya volt, levertek valami kis facövekeket. Arra a pályára az apám a nyakában vitt a harmincas években. Gyönyörű nagy nyárfák lombjai alól néztük a futballmérkőzéseket. Ez a hely tehát szinte emberemlékezet óta a sporté volt. S az is lesz, mondják a kanizsai srácok, akik megérdemelnek a dicsérő szavak mellett egyebet is.
