Egy héttel ezelőtt bejelentettem, hogy megyek Mourinho temetésére. Bizony volt egy-két „mosolygós” telefonhívásom: te nagyokos, ez Anglia, és nem Ausztrália, maradjál te csak az akadémiáknál. Tudod, most kettessel kezdődik az évszám, túldicsérted magad azzal a fényképpel – ez volt az unokám véleménye rólam meg a fent említett edzőről. Mindenesetre soha semmivel nem zavartam meg jobban az olvasók nyugalmát, mint a Megyek Mourinho „temetésére” című jegyzetemmel
.
Igen, mentem, voltam, s haza is jöttem. Ha nem is temettem el a „különöst”, a gödröt megástam. Mivel évtizedek óta Liverpool-szurkoló vagyok, azt mertem gondolni, jobban mondva abban reménykedtem, hogy a német Klopp megtalálja a módját annak, hogy folytassa a Chelsea kálváriáját.
Nagyon régen nem voltam egy ilyen nagy meccsen. A stadion előtt olyan tömeg volt, hogy alig lehetett mozogni. Azt hittem, hogy a szívem kiugrik a mellemből. Legutóbb akkor éreztem így magam, amikor Mexikóban a vb-döntőre érkeztem. Nagyon jó helyen ültünk. Közelről láthattam a két edzőt, még az arckifejezésüket is. Mindkettő szinte állandóan talpon volt. Jókat mosolyogtam azon, hogy mindenáron értekezni akartak a játékosokkal, ami szinte lehetetlennek bizonyult az állandó éneklés, szurkolás miatt. A pálya tökéletes, a nézőtér az utolsó helyig tele, a vendégeknek fenntartott rész – szerintem nem több, mint tíz százalék – mindent elkövetett, hogy túltegyen a hazaiakon. Persze csak akkor jutottak szóhoz, amikor a hazaiak lélegeztet vettek.
Érdekes volt hallani, hogy a hazai szurkolók valójában nem is annyira a csapatnak szurkoltak, hanem Mourinhónak! Látható volt, hogy ez az orosz gazdának szólt, hogy ne bántsa az edzőt! Még akkor is ment a „José Mourinho, José Mourinho”, amikor 1:1 volt, és 1:2, sőt 1:3 is! Másnap a lapokból megtudtuk, hogy az orosz nem is volt ott a találkozón. Nem volt ez valami nagy meccs, talán egészen más is lehetett volna az eredmény, ha a játékvezető nem „ad” egy gólt a Liverpoolnak. Ugyanis a félidőt 24 másodperccel meghosszabbította – két percet mutatott az eredményjelző tábla, a gól pedig a 144. másodpercben esett!!! Ha ez nincs, akkor a Chelsea 1:0-s vezetéssel megy az öltözőbe a pihenőre. Az az érzésem, egészen más lett volna a végeredmény, ha a játékvezető nem hosszabbítja meg a félidőt… Persze, ha a nagymamám… ismerik a mondását, nemde?!
Másnap a sajtó tele volt a Special One-nal. „Máris menesztették”, „Van még két meccse”, Nem 30 millió font, amit kap, hanem csak 10”!
Nekem az tetszik legjobban, hogy ő alig várja, hogy menesszék, mert Párizsban szeretne élni. Ugye, ott van egy nagy klub, nagyon gazdag nagy klub. Folytatása következik, mondták egykor a lapok…
Három évtizeddel ezelőtt
Egykor mi úgy mentünk Angliába, a játék szülőhazájába, mint valami szentélybe… Amikor kimondták az Arsenal, Man. United, Liverpool, West Ham, Aston Villa és egyéb neveket, szinte haptákba vágtuk magunkat. Én a hetvenes években jutottam át a La Manche csatornán mint újságíró és edző is, ez utóbbiként azzal a jelszóval: „tanulj, tinó, talán lesz belőled valami”.
Tulajdonképpen 1983-ban találkoztam először mint csapatot vezető edző az angolokkal. Nyomban a válogatottjukkal! Felkért az Ausztrál Labdarúgó-szövetség, hogy vezessem a válogatottat három meccsre Anglia ellen. Edzői életem legnagyobb kihívása volt. Hosszú hetek éjjeleit töltöttem azzal, hogy kiismerjem minden gyengeségét az akkori angol válogatottnak. Nem fogok szerénykedni, mert valóban nem is vagyok oly nagyon az a fajta. Háromhavi felkészülés után az volt a véleményem, hogy készen vagyunk a pomikra! Ez Ausztráliában az angolok csúfneve. És valóban azok voltunk, a három meccs eredményei: 0:0, 0:1 és 1:1! Ez 1983-ban történt, és nemegyszer kellett magyarázgatnom, hogy igenis az angol válogatottat izzasztottuk meg! Ugyanis e meccsek előtt csak egyszer játszott az ausztrál válogatott, valamikor a II. világháború előtt, és 15:1-re kikapott. S ez sem volt válogatott, hanem „angol tizenegy”! Tehát ettől kezdve a Frank Arok név ismert lett a kontinensen.
Aztán jöttek a klubok elleni „tanulmányi” megmérettetések. Tíz meccs 1984-ben: M. United 0:0, Nottingham F. 1:1, majd 2:2, ezek Ausztráliában voltak, majd Man. City 3:1, Nottingham F. 0:0, Aston Villa 0:2, Arsenal 2:3, 1985-ben Tottenham 1:2 és 1987-ben Everton 1:1.
|
Válogatott |
3 |
0 |
2 |
1 |
1:3 |
|
Klubcsapatok |
10 |
2 |
5 |
3 |
11:12 |
Persze mindez évtizedekkel ezelőtt történt, és talán mondanom sem kell, hogy a mi játékosaink abban az időben félprofik voltak. Tehát ezek az eredmények a klubokkal még értékesebbek, ha tudjuk, hogy felét Angliában játszottuk. Mindezt csak azért írtam le, hogy hitelt adjak annak, amit a mai angol futballról mondok, hisz nem csupán a napilapokból és tv-ről ismerem játékukat. Igaz, ma már sokkal több az idegen menedzser az angol klubokban, mint az angol és skót, ami oda vezet, hogy a klubok ma nem az ún. angol futballt játsszák. Arról meg ne is beszéljünk, hogy némely klubok néha szinte egyetlen hazai játékos nélkül futnak ki a pályára.
Borzasztó drágák a belépők, ennek ellenére a nagy klubok minden jegyet eladnak hétről hétre. S még mi minden mást adnak el óriási mennyiségben. Tíz percig álltam sorban, hogy egy jelvényt vehessek!
Nem először voltam nagy meccsen, de korábban leginkább profi feladataim voltak edzőként és újságíróként is, így szinte sosem hagytam el a stadiont a „néppel”. Érdekes volt az árral kifelé tartani, egy majd ötvenezer lakosú város igyekezett valahova: haza, a környező pubokba, kocsmákba, buszra, villamosra, ezt először tapasztaltam meg.
