Könnyű volt – mondom a barátomnak –, mert volt egy hálóőrünk: Király a neve, de nekem császárnak tűnt. Tüneményes volt a meccset bevezető védése, ez a harmadik percben történt, erőt és bizalmat adott a gárdának, és ha már a hármasnál tartok, nem mehetünk el szó nélkül a pár perccel a meccs végét jelentő sípszó előtt bemutatott bravúrja mellett. Császárunk megnyerte a meccset. Persze a két frappáns védés között játék is folyt a pályán. Király abban a szürke lötyögős melegítőnadrágban minden egyes évével, van vagy 39 ebből, meghazudtolta korát. Tőle az ember joggal várja el, hogy irányítsa a csapatát, ne hagyja csüggedni a játékosokat, megkövetelje a rendet, hajtsa a gárdát. Ez minden kapusnak a gondja és feladata. Azt is mondhatnám, hogy a fent említett szenzációs védésekről álmodozni szabad. És be is jönnek sokszor a gyengébb ellenfelek ellen, a sokkal kisebb téttel sulykolt meccseken.
Mindenki tudja, hogy ez a meccs idegenben, a vikingek ellen sokszorosan több volt, mint egy közönséges selejtező. Az utóbbi napokban nemegyszer elhangzott a sajtóban, hogy „csak ne kapjunk gólt”. Ha őszinték vagyunk, a meccs előtt a szövetség aláírta volna a 0:0-t, a gól nélküli döntetlent. Abban a reményben, hogy a visszavágót itthon meg fogjuk nyerni. Persze az a lehetőség, hogy a továbbjutásra egy esetleges vereség ellenére is alkalma lehet a gárdának, levette valamelyest a terhet a játékosok válláról. Lényegesen jobban játszott a csapat, mint az előző mérkőzéseken. Kinek köszönheti az együttes, hogy idáig eljutott? Jó volna erről a jövő héten cikkezni. Tény az, hogy Dárdai hozta össze a pótselejtezőhöz szükséges pontok nagy részét, nem szabadna azonban elfeledkezni arról, hogy Bernd Storck ezen a fontos meccsen egy teljesen új játékost játszatott, név szerint Kleinheisler Lászlót, és éppen az ő lövése döntötte el a meccset. Szerencse, mondhatná az ember. Nem árt egy cseppet sem, ha az edzőnek egy kis szerencséje van. Van egy barátom, aki rögtön mást is látott a góllövőben, ugyanis nagyon németes a neve. (De Puskás neve nem volt németes, igaz, korábban az volt, hiszen az apa úgy döntött, a Purczeldből Puskás lesz.) A meccs előtt mindenkinek az volt az óhaja, hogy ne kapjunk gólt, ez bejött. Most sincs más óhaja senkinek sem, mert megvan a gól, amely elviheti a csapatot egy olyan versenyre, amelyről három évtized óta csak álmodoznak a magyar szurkolók.
Nem lesz könnyű, azt mindenki tudja, de ha a csapat hasonló erőbevetéssel és nyugodtsággal játszik az erőlködő norvégek ellen, akkor nem lesz baj, Magyarország ott lesz az Eb-n. Azért szeretném, ha a „császárunk” ismét felgyűrné az ingének az ujját.
London után Zenta következik
Néha úgy érzem, hogy nagyon sietek – sietek valahova –, ösztökél valami, mintha félnék, hogy nem érem el a vonatot, azt a bizonyosat, melyről senki nem maradhat le. Hat hét alatt megjelentem Pesten és Budán – itt, Budán nem találtam meg Laci bátyámat, a St. George Budapest elnökét. Persze Felcsúton is „jelentkeztem”, majd rokonaimnál jártam Amszterdamban, erre jött Bécs, és persze sydneyi barátommal mentünk Londonba. Mindezt azért említem, mert mélyen valahol e nagy koponyámban kialakult egy ranglétra a négy nagyváros között. Talán mondanom sem kell, hogy melyik az én fővárosom! Tehát a római egyes az Buda is meg Pest is, mindazzal, amit a többi háromnak bizony nagyon az orra alá dörgölnék. Innen nézve, ahol most ezt az írást pötyögtetem, Buda és Pest is szebb, jobb, tartalmasabb, élhetőbb. Ha véletlenül feleannyi lennék, mint amennyi vagyok, már rég a Duna partján laknék, de háromszáznyi kilométerrel közelebb a folyó forrásához. Bécs rendezettebb, valahogy nyugodtabb, nincsen hangoskodás, nincsenek hajléktalanok minden állomáson… Lehetséges, hogy nem voltam olyan helyeken, ahol nem minden németesen tiszta és rendezett. Egyedül a nyelv nekem nem fekszik…
Amszterdam már ezelőtt egy fél évszázaddal befészkelte magát valahova a szívem és az agyam közé. Furcsa egy hely, még furcsább maga az ötlet, hogy a víztől, sártól elhódították a területet! Kényszer vagy látomás, esetleg valami más az, ami erre késztette a város megalapítóit. Megkérdezhettem volna rokonaimtól, de nekem így a legszebb, nem elég az, hogy kétközben vagyok, mert itt nem a kis utcácskák a nagy dolgok, hanem a kanálisok sokasága. Ennél csak a járgányok, az egy embererős kétkerekűek vannak nagyobb számban. Talán csak Londonban van több és nagyobb park, mint ebben a holland városban. Az épületek szépek, tiszták, van stílusuk és múltjuk.
Anglia fővárosa a II. világháború után szinte újjáépült. London majdnem két és fél Szerbia nagyságú, mármint lakosság tekintetében! Tehát nem csoda, hogy annyi jó futballcsapata van, mint az egész Balkán-félszigetnek. Persze a manchesteri klubok erre azt mondják, hogy az United meg a City móresre tanította a fővárosiakat az utóbbi évtizedekben. Négy nap ebben az óriási városban éppen semmi. De mivel mi 24 órát „barangoltunk”, mondhatom, hogy sok mindenre ráismertem az előbbi látogatásomból, amikor a vb-n voltam a Szó kiküldetésében – s ott találkoztam a Budapest elnökével, Bordécs Lászlóval meg Dettre Bandival. Nagyon szép, rendezett, tiszta ez a hatalmas város, melyben ha jó a megélhetésed, örömmel teli lehet az életed. Egy dologra azonban fel kell hívnom a figyelmet: egy kétszobás lakás áráért fél Kanizsát meg lehetne venni. Szóval a legszebb mosoly is néha furcsa savanyú grimasszá válhat.
Mindezek után nemsokára egykori járásunk fővárosába, Zentára visz a kötelesség. Tehát ha valaki a fejemhez akar vágni valamit, állok elébe.
