Városkám több mint 100 éve kiváló sportolókat nevel fel, hiszen az egyesületi munka ezen a tájon már a XIX. században virágzott, s ezt helyi krónikásunk kutatása is ékesen bizonyítja. Elejében a tehetősebb polgárok mozgatták a szálakat, a II. világháború után viszont más modell után kellett nézni, s az egykori lelkes kereskedők és tisztségviselők munkáját nagyrészt a tornatanárok vették át, ők voltak azok, akik az iskolákból a klubokba irányították a lurkókat.
Így volt ez még az én időmben is. Pontosan lehetett tudni, mely tornatanárnak mely sportág a szíve csücske, így az egyiknél nagy eséllyel a focipályán találta magát az ember, a másik a medencébe, a harmadik pedig az atlétikapályára irányította a tanulókat. Egy azonban közös volt bennük: nem nagyon tolerálták azt, ha valaki nem próbálta ki magát a sportban. Nem kellett ügyesnek lenni, de szorgalmasnak igen, mert tudták, a sportolás jellemformáló tevékenység, fegyelemre és rendszerességre tanít, s a gyerekek megtanulják azt is, mit jelent közösségben gondolkodni, amelynek a hasznát később az élet számos területén hasznosíthatják.
Ezeknél az embereknél tehát a legfontosabb a szorgalom volt, s mindenkinek, aki igyekezett a tornaórán, rossz jegye nem lehetett.
Sajnos, ők sem taníthattak a végtelenségig. A következő nemzedék tornatanár már nem tartotta fontosnak azt, hogy klubszerűen sportoljanak a gyerekek, s azóta az egyesületek utánpótláshiányban szenvednek, s ezen a tendencián a helyi politikusok sem tudnak (nem is nagyon igyekeznek) változtatni.
Az iskolában is más a helyzet. Néhány évvel ezelőtt panaszkodott az egyik barátom, hogy a lánya folyamatosan rossz jegyet kap a tornaórán. X-lába volt neki, s nem futott úgy, mint a többiek. A bibi csak az volt a dologban, hogy a nagylány vízilabdázott, s a helyi csapattal országos bajnoki címet szerzett az ifjúsági kategóriában. Ezt viszont a tanár nem vette figyelembe, s a vége az lett, hogy az immár nagylány megunta az egészet, s abbahagyta a sportolást.
Idén egy másik haverom ötödikes lánya jött lógó orral haza a suliból. A hazánkban megrendezett női kézilabda-Eb kapcsán a tornatanárnő felmérőt íratott velük, amelyben a kézilabda szabályait kellett ismerni. Édesapja – nagy sportbolond lévén – leült a lánnyal tanulni, s úgy engedte el az iskolába, hogy az egyébként színötös lánya felkészült az anyagból. Nagy volt a meglepetés, amikor rossz jegyet hozott haza a felmérő után (ilyet mi életünkben nem írtunk tornaórán!), de még nagyobb volt akkor, amikor például az a válasz volt rosszként áthúzva, hogy egy kézilabda-mérkőzés félideje 30 percig tart. A csúcs azonban mégis az volt, hogy a tanárnő az egyik kérdésnél nem a helytelen választ húzta át pirossal, hanem a saját, helytelenül feltett kérdését, amelyre lehetetlen volt jó választ adni.
Az apuka kiakadt a felmérőn. Felesége úgy fogta le, hogy ne menjen be az iskolába, és megkérdezze, a tornatanár szerint hány perces egy kézilabda-félidő? Sokáig viccelődtünk is rajta, de az igyekvőbb tanulóknak nyilván nem volt vicces az egész, mert a rossz jegyen túlhaladva, bizony nem is tanultak meg belőle semmit.
Teltek-múltak a hetek, s haverom újabb sztorival lepett meg: „Képzeld, újabb rossz jegyet kapott a lányom tornából. Ezúttal az volt a baj, hogy nem tudja szakszerűen megütni a röplabdát!”
Ismét elgondolkodtam az eseten, s rájöttem, mi az általános iskolában nem is fogtunk a kezünkben röplabdát! Azt lenn, az üdülőtelep pályáján tehettük meg, s a végére aztán java részünk kikupálódott.
Kivéve azokat, akiknek nem volt érzékük hozzá. Mert bizony van olyan, hogy egy gyerek nem Superman, s nem minden labdajátékban ügyes, esetleg lassúbb futásban, mint a többiek, de olyan is van, aki tart a víztől, s rúdugrani sem merne. Ezekből biztosan nem lesz olimpiai bajnok, de ha az igyekezete megvan, attól még lehet neki jó jegye tornából. Mert, ugye, az iskola az nem profi sportklub, ott csak a mozgásra kellene ösztönözni a fiatalokat.
Egy jó pedagógus ezzel tisztában lenne...
