Mi jellemzi a leginkább korunkat és társadalmunkat? Mi az, amiből a jövő nemzedéke élethű képet alkothat majd a ma emberéről? A parlamenti beszédek és alkalmi szónoklatok? A politikai csatározásokról fennmaradt kordokumentumok? A művészi és tudományos teljesítmények? A társadalmi jellegű viták a köztelevízióban és a komolynak nevezett sajtóban? Aligha. Rólunk és korunkról leginkább a reklám és a tömegmédia árulkodik, most és ezután egyaránt. Félretéve ezúttal a szappanoperák, a valóságshow-k, a beszélgetős műsorok, a falusi kakaspörkölt-főző versenyektől az újgazdagok kulináris perverziójáig terjedő gasztronómiai revük világát, és az utóbbi ellenpólusaként jelenlevő egészséges táplálkozás körüli fölhajtást, a fogyókúraláztól a wellness-fitneszen és az agyonhirdetett varázsszereken keresztül az ezoterikus gyógymódig minden tömegbódító mizériát felölelő egészségipart, koncentráljunk a reklámra.
Globalizált világunkban bármilyen minőségi legyen is egy adott termék, jó reklám nélkül nehezen adható el. És fordítva: bármennyire is silány legyen valami, jó reklámfogással pótolhatóak a minőségbeli hiányosságai. Nem csoda, hogy már a termelés során a komolyabb vállalatok a marketingköltséget is bekalkulálják a költséglistájukba. Emellett a reklámok „értékteremtő” befolyásáról sem szabad megfeledkezni (jó autó mellett jó nő stb.). Felmerül azonban a kérdés, hogy meddig mehetnek el a reklámok. Állami szervek, fogyasztóvédő civil szervezetek foglalkoznak egy adott termék minőségével, de vajon mekkora mértékben foglalkozunk a bizonyos termékeket népszerűsítő reklámok szlogenjeivel és tartalmával?!
„Eddig ecettel óvtam a vízkőtől a mosógépem, ennek ellenére elromlott. Eszembe jutott, hogy az ecet akár még rozsdásodást is okozhatott, ezért Calgonra váltottam. Azóta minden mosásnál használom a vízkőképződés ellen. Más szóba se jöhet. Az ecet pedig salátába való” – hallhattuk sokszor a magyar tévécsatornákon 2010-ben sugárzott reklámban. A Tudatos Vásárlók Egyesülete nyílt levélben kérte a Reckitt Benckiser Kft.-t, hogy igazolja a reklámban elhangzottak valóságtartalmát, és mivel a kapott választ nem tartotta kellőképpen megalapozottnak, a Gazdasági Versenyhivatalnál feljelentést tett a vízlágyítót forgalmazó cég ellen. Mivel a kft. nem tudta igazolni sem azt, hogy ecet használata mellett a mosógép vízkőképződés miatt meghibásodhat, sem azt, hogy az ecet rozsdásodást okozhat, a GVH 15 millió forint bírságot rótt ki rá a fogyasztók megtévesztése miatt.
Fogyasztóvédelmi szempontból a felidézett esetet valódi sikertörténetként könyvelhetjük el, de vajon hány a föntihez hasonló, józan észt sértő reklámszöveg hülyíti nap mint nap a modern kor emberét: az utcán, az autóban, az újságokban, a rádióban – és mindenekelőtt a televízióban. Sokszor azonban még a tartalmilag korrekt(nek tűnő) reklám első hallásra/pillantásra szellemes szlogenje is etikailag jócskán kifogásolható. Miközben szakértők egész sora a stressz elkerülése, lassúbb, emberhez méltóbb, a természettel harmonikusabb viszonyban levő életre buzdítja a ma emberét, addig egy átlag tévénéző naponta több alkalommal hallja: „Nincs idő a fejfájásra!”
Mit sugall ez a reklámszlogen? Azt, hogy betegség esetén pihenjünk, és a reklámozott gyógyszer segítségével próbáljunk meggyógyulni? Nem! Az adott reklám azt sugallja, hogy erre nincs idő! És miért nincs?! Nyilván azért, mert dolgozni kell: rohanni, hajszolni a javakat, amelyek nagy részét aztán más lehajszoltak által készített bóvlira, nem utolsósorban szükség esetén az adott tablettára kell költeni. És így: körbe-körbe.
Sokszor a fejfájás, a kimerültség, a nátha és minden hasonló nyavalya és kórság valójában kényszerpihenő. A lestrapált szervezet fellázad, és testi-lelki kiegyensúlyozottságunk visszaszerzése érdekében lazításra küld bennünket. Figyelmeztet, hogy ha nem lassítunk, tevékenységünket nem hozzuk összhangba benső ritmusunkkal, rohanó életmódunk sokkal vészesebb következményekkel is járhat.
Az idézett reklámszlogenre korunk frappáns meghatározójaként is tekinthetünk. Benne foglaltatik a 21. századi, karvaly jelzővel jellemezett kapitalizmus lényege, aminek eredményeképpen félő, hogy ha nem eszmél föl időben, a fogyasztói társadalom lassan, egyenként elfogyasztja önmagát – s mindezt azért, mert „nincs idő a fejfájásra”.
