A Zacsek uopste nem örül annak, hogy nem lesz rendkívüli választás tavaszra, mert a bölcs Vucsics lefújta.
– Nem is tudtam, Zacsek, hogy maga is egy követ fúj azokkal a haladópárti funkcikkal, akik már előre tapsikoltak a választás gondolatára – csodálkoza atata. – És dörzsölték a tenyerüket abban a reményben, hogy újabb négy évvel meghosszabbodik a hatalmukkal járó a dínomdánom. Vagy netán maga is bekerült a koalíciós holdudvarba, és érdekelt a mostani felállás meghosszabbításában?
– Menjen már a rossz vicceivel, Gyula zomzéd! – tiltakoza a Zacsek. – Én meg a holdudvar! Tudhatja, hogy olyan messze állok a holdudvartól, mint ide a Hold. Egyszerűen azért nem lett volna ellenemre az újabb voksolás, mert olyankor mindig kapunk valamit a kormánytól. Ha nem is féldisznót, mint az átkos komcsi rendszerben, de legalább egy kis lisztet, egy kis étolajat, vagy egy kis fizetésemelést. A sógoroméknak például a legutóbbi választás előtt kiaszfaltozták az utcájukat, amit korábban hiába kérvényeztek.
– Igen ám, de annak is maga itta volna meg a levét, Zacsek, hogy a teljesen felesleges voksolás miatt késnek a reformok, elhalasztódik a gazdasági felvirágzás, megakad az uniós felzárkózás, amint arra a nagyfőnök rámutatott. Ezért döntött úgy, méghozzá a maga meg az egész ország érdekében, hogy nem tartanak rendkívüli választásokat. Mi baja van ezzel a döntéssel?
– Úgy általában az az én bajom, Gyula zomzéd, hogy már senkinek se hiszek a vezetők közül. Főleg abban nem hiszek, hogy pont az én érdekemben születnek döntések, és nem valamilyen rafinált hátsó szándékból. Az meg egyenesen felháborít, hogy egy elnök úgy viselkedik, mintha uralkodó lenne: maga dönti el, hogy legyen, vagy ne legyen választás. Ahelyett, hogy erről a parlamentben határoznának.
– Nehéz ember, maga Zacsek – bólogata atata. – Annyira bizalmatlan a vezetők iránt, mint a viccbeli parasztember.
A választási kampány idején vidéki kortesgyűlésre utaznak a pártaktivisták. A sofőr belefeledkezik a festői tájba, a busz letér az útról és beleesik egy szakadékba.
Nem sokkal később megérkezik a rendőrség, kihallgatják a közeli tanya tulajdonosát:
– Nem talált áldozatokat?
– De, találtam.
– És hol vannak?
– Hát, eltemettem őket.
– Az összes politikus meghalt?
– Némelyik azt mondta, hogy nem, de én már nem hiszek nekik.
Amama is követi a parlamenti munkát. Azt mondja, most ott nem olyan hangulat, hogy bármilyen fontos döntést hoznának.
– Honnan szeded, Tematild, hogy döntésképtelen a szkupstina? – csodálkoza atata.
– Csak hallgasd meg a híreket, Tegyula, és megtudod. Olyan válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez a honatyák meg a honanyák, mintha kocsmában lennének. Ráadásul a takarítással is bajok vannak, amint hallom, mindenfelé rágcsálók szaladgálnak.
– Miféle rágcsálók?
– Egerek, Tegyula. Az Obrádovics képviselő például felháborodásában egeret vágott az egyik haladó képviselőtársa fejéhez. Engem a frász kerülgetne, ha valaki hozzám vágna egyet, úgy iszonyodok tőlük!
– Ne beszélj butaságot, Tematild! Az említett ellenzéki honatya nem igazi, hanem számítógépes egeret vágott a haladópárti frakcióvezető fejéhez. Így tiltakozott, amiért megvonták tőle a szót.
– Nem mintha egy fikarcnyi rokonszenvet is éreznék eme szélsőjobboldali politikus iránt, vagy egyetértenék a módszereivel – fűzé hozzá a Zacsek. – Azon a nyilatkozatán viszont jól mulattam, hogy az egér magától ugrott neki Martinovicsnak, és harapta meg az orrát, mert már nem bírta hallgatni a hazugságait!
Atata meg a Zacsek is egyetért abban, hogy a szkupstinai közvetítések néha vetekednek a cirkuszi előadásokkal. Jókat lehet röhögni rajtuk, már akinek erős a gyomra!
Mint azon az egykori honatyán, akinek mondata szállóigeként maradt az utókorra.
A férfiú javaslatot nyújtott be a háborúban elesettek özvegyei és árvái segélyezésére. Mikor felállt beszédét megtartani, jobb kezében a javaslat szövegét lobogtatta, míg bal kezét a nadrágja zsebébe süllyesztette, és így kezdte:
– Tisztelt Ház!… Kezemben tartom az özvegyek és árvák vigaszát.
De ez mind semmi ahhoz a mutatványhoz képest, amit a Dodik mutatott be külföldi újságírók előtt! Igaz, ő nem az özvegyek vigaszát markolászta, hanem egy plajbászt, amivel új határokat rajzolt a balkáni térképen.
– Elképesztő, hogy mire vetemedik eme banyalukai bajkeverő, aki népvezérnek hiszi magát – döbbene meg atata. – Veszi magának a bátorságot, és úgy rajzolja át a térképet, hogy Szerbiához csatlakoztatja fél Boszniát, vagyis az ő Szerb Köztársaságát, emellett Koszovót is felosztja, és az északi részt szintén ideragasztja. Úgy látszik, a Zlóbó meg a Tugyman utódjának képzeli magát, akik a negyedszázaddal ezelőtti karagyorgyevói titkos találkozójukon igyekeztek a maguk elképzelése szerint felosztani Boszniát, és egy szalvétára rajzolgatták az új térképet. Hogy mi következett, azt tudjuk.
– Egy kicsit furcsa elképzelései vannak ennek a Dodiknak, az igaz – bólogata a Zacsek. – Engem nem is izgatna különösebben, ha nem járkálna folyton ide, mintha máris egy országbeliek lennénk. Nem lepődnék meg, ha legközelebbi látogatásakor ugyanolyan fejfedővel jelenne meg, mint Napóleon, kezét mellényébe dugva. De akkor legalább tudnánk, hogy kivel van dolgunk.
Jaés a bosnyák Hászó dicsekszik a tudásával Mújó barátjának.
– Aztán tudod-e, Mújó, hogy ki volt Nagy Sándor?
– Nem tudom.
– Na látod, én tudom. Nagy Sándor ókori hadvezér volt, aki meghódította a fél világot. Ezt tanultam az esti tanfolyamon, ahová hetente kétszer járok. És azt tudod-e, hogy ki volt Napóleon?
A tudatlan Mújó megint a fejét rázza.
– Napóleon nagy hadvezér volt a tizennyolcadik–tizenkilencedik században, és meghódította fél Európát!
Mújó megelégeli a kioktatást.
– És te tudod-e, Hászó, hogy ki az a Hadzsihaszánmulaomerovics Szuljó?
– Nem tudom.
– Na látod, én tudom. Ő szórakozik hetente kétszer a feleségeddel, mialatt te az esti iskolában vagy.
PISTIKE, bizalmatlan egerész és özvegyek vigasztalója