Amama már elhatározta: idén Dalmáciában fogunk nyaralni. Mert nincs még egy olyan gyönyörű tengerpart, mint az adriai, a görögök elbújhatnak mellette! Azok a csodálatos szigetek, azok a finom halak, a zenélő kabócák…
– Végig hajtasz, Tegyula, a Testvériség-Egység autóúton Zágrábig, és ott lefordulunk Szplit felé. Ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt. Remélem, megvan még az a kis nyaraló a Pelješac-félszigeten, ahol egyszer megszálltunk. Máig emlékszem a romantikus esti sétákra, miközben a hullámok nyaldosták a parti fövenyt…
– Kezdjük ott, Tematild, hogy azt az autóutat már nem találod egyetlen térképen sem, mert eltüntette a háború vihara – világosítá fel őt atata. – Másodszor: Vucsics zágrábi látogatása még nem jogosít fel minket arra a reményre, hogy most egy csapásra megszűnik a kölcsönös marakodás, kibékülnek eme egykori testvérnemzetek, és a dalmátok tárt karokkal várják az itteni turistákat. Ahhoz még sok víznek kell lefolynia a Száván. Egyelőre annak kell örülnünk, hogy a szerb elnököt vendégül látta a horvát elnök, a mindig rendkívül elegáns és a férfiszemnek oly kellemes látványt nyújtó Kolinda asszony, és szép civilizáltan elbeszélgettek egymással.
– Bezzeg a Kolindára van szemed, Tegyula – reagála sértődötten amama. – Az én új frizurámat pedig, amit Valentin-napra csináltattam drága pénzért, észre se vetted.
– Csak nem akarod azt mondani, Tematild, hogy a te frizurád fontosabb, mint a szerb–horvát csúcstalálkozó?! – utasítá vissza amama apolitikus megjegyzését a fater.
– Hallom, hogy nagy volt az egyetértés a találkozón – jelentkeze a kukacos Zacsek, aki mindenben talál kivetnivalót.
– Az azért túlzás, Zacsek. Melyik csatornán hallotta ezt?
A belgrádin. Idézték Vucsics szavait, hogy „egyetértettünk abban, hogy semmiben sem tudunk egyetérteni a múlt tekintetében”.
– Jó, de azért a jövő az más. Arról nincs mit veszekedniük. Emellett azt se felejtsük el, hogy született néhány megállapodás is. Javasolták a gazdasági együttműködés bővítését, a kölcsönös beruházásokat.
– Kétlem, hogy lesz abból is valami, Gyula zomzéd – legyinte a pesszimista Zacsek. – Különösen abból a megállapodásból, hogy a kormánytagok három hónapig nem fognak civakodni a másik féllel. El tudja maga képzelni, hogy a Vulint, aki azt jósolta, hogy az usztasák meg fogják támadni Vucsicsot Zágrábban, megszállja a szentlélek, és mostantól dicsérni fogja a horvátokat? Vagy hogy a Dacsics Ivica elismeri, hogy nemcsak az usztasák gyilkolásztak a világháború alatt, hanem a csetnikek is?
– Hát tényleg nehezen tudom elképzelni, Zacsek, de azért nem is kell kizárni az ilyen lehetőséget. El tudta volna maga képzelni 1995–ben az akkori Vucsicsról, aki a horvátországi Glinában Nagy-Szerbiáról szónokolt, a Krajináról pedig azt állította, hogy sohasem lesz horvát terület, hogy egyszer majd barátságot ajánlgat Zágrábban? Na, ugye. Az idők változnak és az emberek is, pláne akkor, ha valaki politikus. Az öntudatos komcsikból ájtatos hívők lesznek, mint a Vulin meg az Ivica, a határkiigazítókból pedig béketeremtők.
– Nemcsak a politikusok változnak, Tegyula – veté közbe amama. – Ha felidézem, hogy miket sugdostál a fülembe huszonvalahány évvel ezelőtt, akkor bizony te is jócskán megváltoztál. Belőled is egészen más ember lett.
– Úgy látszik, maguk is úgy vannak az ilyen változásokkal, mint az egyszeri székely – kuncoga a Zacsek, és rögtön felidézé a régi viccet.
Áron bácsi és a felesége kinn ülnek a teraszon. Egyszer csak anyuka érdeklődik:
– Mondd, Áron, szeretsz te még engem?
– Hát persze.
– De sose mondod.
– Egyszer megmondtam, ha változik, majd szólok.
Jaj, és hogy járt a Zacsek a héten? Elvitte a pók az autóját.
– Éppen az orvosnál voltam a náthalázamból kifolyólag, és egy mellékutcában hagytam a húszéves járgányomat. Két óra múlva jövök ki az egészségházból azzal az orvosi utasítással a zsebemben, hogy rögtön bújjak ágyba, mert lázam van, és mit látok? Azaz nem látok, mert eltűnt az autóm. Képzelhetik, hogy mit éltem át. Végül egy taxis felvilágosított, hogy épp az imént jártak itt a parkolószerviz emberei, és három kocsit is elvittek!
– Szegény Zacsekzomzéd! – sajnálkoza amama. – És sikerült visszaszereznie az autót?
– Visszaszereztem, de sikernek ezt éppen nem mondanám. Merthogy hatezer dinárt kellett lepengetnem a kocsi elszállításáért, és még kétezer-ötszázat a tilos helyen való parkolásért. A taxit is beleszámítva, ez a kaland csaknem kilencezrembe került! Szerencséje a polgármesternek, hogy akkor nem került a szemem elé, mert ha lázasan is, de rajta vertem volna le a kilencezret. Úgy elláttam volna a baját, hogy legalább egy hétig nem jelenhetett volna meg a tévékamerák előtt, nyilatkozgatni a sikereiről. Mármint a kék-zöld monoklik miatt.
– Megértem a felháborodását, Zacsek, de azt magának is el kell ismernie, hogy a városban rendnek kell lennie – oktatá őt atata. – Hová jutnánk, ha mindenki fittyet hányna a parkolási előírásoknak, mint maga tette?
– Ez igaz, Gyula zomzéd, de miért pont az egészségház környékén rendezkednek, ahol nincs elég parkolóhely? És amíg a befizetést rendeztem, még három kocsit hozott a pók. Ez a legkifizetődőbb városi szolgálat, nem kell hozzá se méregdrága géppark, se diplomás káder, hanem csak egy pókautó meg egy üres placc valahol a város végén, és annyi pénzt harácsolnak össze a szerencsétlen polgároktól, amennyit csak akarnak. És akkor a polgármester odaáll a kamera elé, és azzal dicsekszik, hogy milyen jól gazdálkodnak! Hát így az öreganyám is tudna jól gazdálkodni, hogy elszedik a szerencsétlen autósok pénzét.
– Biztosan otthon megnyugodott, Zacsek zomzéd, megvigasztalta a kedves felesége – veté közbe amama.
– Még hogy megvigasztalt! Azzal fogadott, hogy hol van a virágcsokor a harminc szál piros rózsával? Merthogy harmincéves házasok vagyunk, és éppen Valentin-nap történt az esetem.
– És maga mit válaszolt, Zacsek?
– Mondtam neki, anyukám, vegyen neked virágcsokrot a polgármester, mert nekem egy vasam sem maradt.
Jaés az idősödő házaspár a harmincadik házassági évfordulón elutazik egy szigetre, ahol a legenda szerint olyan csodálatos fürdő van, amiben megfiatalodnak az emberek. Az üdülésről visszatérve a lányuk várja őket a repülőtéren, de sehol nem látja a szüleit.
Egyszer csak odalép hozzá egy fiatal nő, karján egy csecsemővel.
– Lányom, én vagyok az. Ugye nem ismersz meg? Megfiatalított a csodaforrás.
A lány döbbenten kérdezi:
– Mama? De ki ez a csecsemő?
– Az apád. Ez a hülye elaludt a vízben.
PISTIKE, marakodó szomszéd és vigasztaló Valentin
