A Zacsek akkorát csalódott a munkásosztályban, mint Dacsics Ivica a horvátokban.
– Honnan ez a kiábrándulás, Zacsek? Talán nem ízlett a csevapcsicsa a májusi dínomdánomon? – érdeklőde atata. – Vagy túl hangosan bömböltették a Cécót a hangszórókból? Mert az idén se tudott ellenállni a kísértésnek, és elment a szakszervezettel majálisozni?
– Dehogy mentem, Gyula zomzéd, nem ment el az eszem! Tavaly is egy hétig hallászavarral küszködtem a kirándulás következményeként. Arról nem beszélve, hogy fél napot kellett az elsősegélyen töltenem.
– Sejtem: túlzott alkoholfogyasztás…Vagy gyomorrontás?
– Egy frászt, kullancs. Vesztemre leheveredtem a fűbe, és rögtön megtalált ez az utálatos vérszopó.
– Akkor még mindig nem értem, hogy miért akadt ki a munkásosztályra, Zacsek? Miért nem a kullancsinvázióra panaszkodik?
– Azért, mert ezekben a mai melósokban szemernyi harciasság sincs! Megalázó húszezres fizetésért dolgoztatják őket olykor napi tíz órát is, kíméletlen kizsákmányolásban van részük, és mindeközben a kormány azzal áltatja őket, hogy a gazdaság szárnyal, az átlagfizetéseikkel pedig maholnap utolérik a szorgalmukról híres góracokat. Közben arról regélnek, hogy már csak pár évet kell várnunk, és akkor bejutunk az uniós Kánaánba. Pedig már a góracok is megelőznek minket az előkészületekben.
– De miért a melósokat szidja ezért?
– Azért, mert erre a süket dumára nem az a válaszuk, hogy jól az asztalra csapnak, hanem az, hogy az egyetlen igazi ünnepükön, május elsején jámboran kivonulnak a parkokba, teletömik a hasukat zsíros csevapcsicsával, megisznak egy láda sört, és elfelejtik, hogy a hónap végére már margarinos kenyérre is alig futja.
– Igaza van, Zacsek, de hadd hívjam fel a figyelmét, hogy ma már tulajdonképpen nincs is munkásosztály, és május elsejét újabban úgy emlegetik, mint a munkavállalók szolidaritásának napját. Vagyis ha kimegy majálisozni, akkor maga már nem kizsákmányolt bérmunkásként, hanem büszke munkavállalóként ihatja le magát a sárga földig.
– Akkor már minket, háziasszonyokat is előléptethetnék munkavállalóknak! – méltatlankoda amama. – Én is tudnék néhány forradalmi jelszót kitalálni. Például ilyet: „Nagyobb megbecsülést a konyhatündéreknek!” Vagy: „Nyolc óra porszívózás, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás!” „Le a tőkés férjekkel!”
– Ne hülyéskedj, Tematild, ma már tőkések sincsenek, hanem csak munkaadók és befektetők. És nem szabad lázadni ellenük, mert ők a megmentőink. A Vucsics például mindennap imába foglalja a nevüket, és milliókat fizet nekik, hogy ide jöjjenek kizsákmányolni, és ne máshová.
Jaés delegáció érkezik Brüsszelből Montenegróba, hogy megvizsgálja, hogy haladnak a csatlakozási előkészületekkel. Látják, hogy az emberek elégedettek, a férfiak a gesztenyefák árnyékában heverésznek, beszélgetnek.
– Árulják el már nekünk, hogy miből élnek, ha senki se dolgozik!
– Gesztenyeértékesítésből. Szépen termett az idén, jól meg lehet élni belőle.
– Igen ám, de azt a gesztenyét le is kell szedni!
– Dehogy kell! Jönnek az őszi szelek, lerázzák a gesztenyét, mi meg csak összeszedjük.
– És mi van, ha nincs szél? – akadékoskodnak a nyugatiak. – Akkor mit csinálnak?
– Semmit. Akkor rossz évünk van, és nemzetközi segélyt kérünk.
Mostanában legtöbbet a szerbek meg a horvátok viccelgetnek egymással.
– Olyanok, mint az egymással feleselő neveletlen lurkók – állapítá meg atata. – Kíváncsi vagyok, hogy ki fogja abbahagyni, és mikor lesz vége ennek a cirkusznak.
– Engem inkább zabolátlan huligánokra emlékeztetnek, Gyula zomzéd – ellenkeze a Zacsek. – Merthogy felelős politikusok nem üzengetnek egymásnak úgy, mint a Dacsics Ivica meg az Andrej Plenkovics. Hogy nem vagyunk egyformák, hanem sokkal különbek vagyunk, ahogy a zágrábi miniszterelnök nyilatkozta. Mire a szerb külügyminiszter válasza: persze, hogy nem vagyunk egyformák, mert mi nem szolgáltuk Hitlert… És hogy még jobban ráijesszen a szomszédra, kijelenti: ha a horvátok diplomáciai háborút akarnak, akkor megkapják.
– Én nem tudom, hogy milyen az a diplomáciai háború, Tegyula – sopánkoda amama –, de nekem már egy közönséges háború emlegetésétől is égnek áll a hajam!
– Csak nehogy mi is úgy járjunk, mint az egyszeri legény, akinek jól helybenhagyták az apukáját a kocsmában. A fia nagyon felbőszül, bosszút fogad, és apját karonfogva visszamegy a kocsmába. Jó hangosan felteszi a kérdést:
– Ki merte így megverni az apámat? Ha még egyszer megteszi, velem gyűlik meg a baja!
Erre előlép egy hatalmas izompacsirta, és akkora pofont ad az apának, hogy az keresztülrepül a kocsmán. Nagyon feldühödik a gyerek, felállítja az apját, és megint megszólal:
– Ez vért kíván! Meglátjuk, milyen nagy legény vagy, meg mered-e még egyszer tenni ezt!
A pasas megint behúz az öregnek, hogy az szaltóban repül ki a kocsmaajtón. A fiú felemeli apukát, és azt mondja neki:
– Na, menjünk innen, apám, mert még a végén agyonverik magát.
PISTIKE, csalódott munkavállaló és szorgalmas górac
