Az én Zacsekpeti barátomban uopste nem lehet megbízni. Pont olyan, mint a politikusok, folyton csak ígérgetnek, aztán az egészből nem lesz semmi.
Hol virágzó datolyaültetvényeket ígérnek Bánátban az arab barátok pénzéből, hol aranykort, ami éppen csak hogy nem köszöntött be, hol a tájkunok letartóztatását, hol azt, hogy a Belgrád–Budapest gyorsvasutat 2015-ben elkezdik építeni, hol meg azt, minden hónapban egyszer reggeltől estig fogadja a panaszos polgárokat.
Amiből annyi valósult meg, mint az én jeles bizonyítványomból, amiből szintén nem lett semmi. Vagy abból, hogy Szerbia az új munkahelyek oázisa lesz, ahová özönlenek majd a környező országok munkanélkülijei.
– Nem kell pont most firtatni az elnök ígéreteit, Tepisti, az ilyen tisztség azzal jár, hogy az embernek muszáj valamivel elkábítania az embereket – figyelmeztete atata. – Mert most éppen nyakig van a koszovói problémával. Most kell feltalálnia a fából vaskarikát, vagyis úgy előadni híveinek a Pristinával kötendő megállapodást, mintha azzal nagyot nyernénk, és jól átvernénk az ostoba sipiket. Miközben tartania kell a hátát az egyházzal szemben, akik minden engedményt hazaárulásnak kiáltanak ki.
– Amíg eme vezető politikusok úgy csúsznak-másznak a pópák előtt, mint valami alattvalók, és csókolgatják a kezüket minden találkozáskor, ahogy a Vucsics meg a Dacsics teszi, addig itt nem lesz egyetértés Koszovó ügyében – vélekede a túlokos Zacsek. – Mert az egyházi vezetők továbbra is abban reménykednek, hogy visszahódítjuk a déli tartományt, persze, nem ők, hanem a mi fiaink, és minden albánt megtanítunk szerbül köszönni. Vagy ha erre nem hajlandó, akkor mehet utcasöprőnek Münchenbe, vagy focistának Svájcba.
Egy afrikai bevándorló sétál a müncheni főutcán. Megállít egy szembejövő járókelőt:
– Köszönöm nektek, németek, hogy befogadtatok az országotokba, szállást adtatok és támogatást a családomnak!
A megszólított meglepődik: – Én nem vagyok német, hanem albán.
Az afrikai továbbmegy, megszólít egy másik járókelőt, neki is elmondja ugyanazt a szöveget.
– Tévedsz barátom, én nem vagyok német, hanem egyiptomi.
Az afrikai migráns megszólít egy harmadik embert is. Neki is köszönetet mond, amiért befogadták ebbe a szép országba.
– Figyelj, én szerb vagyok.
Erre egy idősebb hölgyet állít meg.
– Mondja, maga német?
– Nem, én török vagyok.
– Furcsa.... Akkor hol vannak a németek?
– Valószínűleg dolgoznak – feleli a török asszonyság.
De visszatérve az én Peti barátomhoz, akiről megint kiderült, hogy olyan megbízhatatlan, mint a meteorológia. Megbeszéltük, hogy a hétvégén hosszabb bicajtúrát rendezünk és meg se állunk a temerini fürdőig, aztán ha kilubickoltuk magunkat, visszatekerünk haza. Napokig szereltük a bringákat, befestettük a sárvédőt, új láncot meg új pedált tettünk fel, kipróbáltuk a lámpát meg a macskaszemet. Még egy próba kirándulást is tettünk a Kövesig meg vissza.
Alig vártam a szombat reggelt. De semmi, Petit mint ha a föld nyelte volna el.
Délben felhívom: – Merre vagy? Csak nincs valami bajod?
– Kutya bajom sincs! Itt vagyok a strandon, meggondoltam magamat. Éppen csajozok. Te, egy olyan dögös csajt találtam, hogy hét nyelven beszél!
– Ne mondd! Talán külföldi?
– Dehogy, csak telepi. De baromi jó alakja van.
– És mit szól hozzá a Cicusod?
– Ki az a Cicus?
– Tudod, akibe a múltkor úgy bele voltál esve.
– Ja, rájöttem, hogy nem hozzám való. Nem elég művelt, és a melltartója is csupa szivacs. Képzeld, azt se tudja, ki az a Mick Jagger vagy John Petrucci. Miről fogunk így beszélgetni a tízszobás villánk teraszán, ha megöregszünk?
Jaés két barát beszélget. Régóta nem látták egymást, közben mindketten megnősültek.
– Na, és milyen a feleséged?
– Á, rendkívül művelt: négy nyelven beszél folyékonyan, gyönyörűen zongorázik, járatos a festészetben, rengeteget olvas...
Mire a másik:
– Ne is mondd. Az enyém is elég ronda.
PISTIKE, bringás kiránduló és hálás migráns
