Amióta a kis nagyember, avagy a Mali miniszter bejelentette, hogy hamarosan égbe szöknek majd a nyugdíjak, a zomzéd Zacsek teljesen fel van háborodva, azt mondja, olyan ez, mintha a Zacsekpeti hazavinné az iskolából az én tolltartómat, holnapután pedig káo megajándékozna vele, amama szerint azonban a Zacsek csak irigy arra, hogy hamarosan az anyósának nagyobb lesz a nyugdíja, mint amekkora az ő fizetése.
– Ne bosszankodjék annyit, zomzéd, próbálja meg inkább élvezni eme történelmi időket, amiket mostanság élünk – cukkolá őt még jobban atata. – Nem látja, hogy minden téren itt a prosperitás, már-már ajtónkon kopogtat a Haladó Aranykor, a kínaiak nem sokára repülőautókat gyártanak majd az országban.
– Szükség is van rájuk – kukacoskoda a Zacsek –, mert amennyi kátyú van az utainkon, lassan már csak repülőautóval lehet közlekedni. Csak azt nem árulta el senki, hogy az autósiskoláknak ezentúl repülőpoligonnal is rendelkezniük kell majd?!
Nekem meg erről a következő vicc jutott eszembe:
A repülőgép utasa nagyon fél, a pilóta pedig próbálja nyugtatni:
– Repülni nem is olyan veszélyes, mint autót vezetni. Képzelje csak el! A múltkor utazott a barátom az autópályán, amikor hirtelen ráesett az autójára egy repülőgép!
Közben amama is bekapcsolódott a komoly férfidumába.
– Ezt a kátyúproblémát könnyedén meg lehetne oldani – mondá.
– Ugyan hogyan, Tematild? – kötöszködé atata.
– Pályázatot kellene hirdetni, hogy az állatkertek mintájára, aki késztetést érez rá, fogadjon örökbe egy kátyút, amiért egy kis táblát helyeznének el róla az út mentén – bölcselkedik amama.
– Ivo Andrićnak pedig fel kellene támadnia, hogy újraírja a Jelek az út mentén című művét – így atata.
– Kíváncsi vagyok erre a repülőautós projektumra – epéskede tovább a Zacsek –, csak attól tartok, nehogy arab testvéreink megelőzzék kínai barátainkat, és ukmukfukk állandó repülőszőnyeg-járatokat vezessenek be Dubaiból a belgrádi vízivárosba. A sok unatkozó nyugdíjas nagymamát pedig majd bevonják szőnyegszövésre. Lehet, hogy mégiscsak igaza van, zomzéd, lesz itt még Keleti Kánaán, már csak a Seherezádé hiányzik hozzá!
Bár szerintem tévedett a Zacsek zomzéd, amikor azt mondá, hogy hiányzik a Seherezádé. Én úgy látom, hogy uopste nem hiányzik, sőt a rózsaszínű televízió mesebeli kastélyában több is van belőle, és csak mondják a sok mesét szakadatlanul, amivel totálbrutál megszédítik a férfinépet, no meg persze azzal is, hogy igencsak alulöltözöttek eme hölgyikék. Atata is a minap este belenézett eme cicimutogató produktumba, amikor amama hirtelen rányitotta az ajtót.
– Mit bámulsz annyira, Tegyula?!
– Semmit, semmit… Várom, hogy az elnök beszédet intézzen a néphez – vágta ki magát bölcsen a fater, ugyanis körmönfont államfőnk nem ritkán két Ezeregyéjszaka meséit idéző történet között mondja el a saját esti meséjét.
A fater-muter viszonyáról viszont nekem most a székely Pityuról szóló vicc jutott az eszembe. Aszongya a székely kölök az apjának:
– Hallod, öreg, mi az a véleménycsere?
– A véleménycsere fiam az, amikor én a saját véleményemmel megyek be a házba, és az anyádéval jövök ki onnan.
No de hamarosan a jónépnek is véleményt kell nyilvánítania arról, hogy az elkövetkező négy évben ki képviselje majd a Magyar Nemzeti Tanácsban a bácskai, a bánáti és a baden-württembergi magyarokat. Amióta megtudta, hogy lesz ilyen, amama totál a választási kampány hevében él. Már napok óta rendíthetetlenül takarít, porszívóz, törölget, ablakokat mos, atata meg is kérdé tőle a minap:
– Mi a fene ütött beléd, Tematild, tán az ausztráliai rokonok jönnek haza, hogy ennyire belelendültél a sikálásba?
– Miféle ausztráliai rokonok, Tegyula, hiszen azok közül, akiket ismertünk, már egy sem él, a fiatalok meg nem beszélnek magyarul, nem tudnánk mi már azokkal szót érteni, még ha kíváncsiak is volnának ránk. Hanem, nem olvastad az Újságban, hogy ezek az összefogásosok házról házra járnak, többek között azért is, hogy rávegyék az embereket, ne menjenek innen sehová, hanem maradjanak meg magyarnak a szülőföldjükön, s gondoltam, kitakarítok, ha netán hozzánk is befordulnak, nehogy szégyenben maradjak, hogy az egyik szék alatt díszeleg a félpár zoknid.
– Felesleges a fáradozásod, Tematild, ezek a spontán látogatók már előre összefogtak a vendégfogadójukkal – hűté le amamát a fater.
De hogy ne szomorkodjon túlságosan az öreglány, csávós gavallér módjára az öreg megígérte neki, hogy majd elmennek megtekinteni a híres Medici szobrát.
– Elviszel Firenzébe? – olvadozik amama.
– Ugyan már, csak ide megyünk Šimanovcira! A Rózsaszín Mitrović-féle szobor különben is kétszer nagyobb, mint a toszkánai!
– Akkor már inkább menjünk el a télen szánkózni Palicsra – jegyzé meg csalódottan amama.
– Miket beszélsz összevissza, Tematild? Hol lehetne szánkózni eme szebb időket is megélt fürdővárosban? – kérdé őt atata.
– Az a baj veled, Tegyula, hogy sosem tudtad összeadni a kettőt meg a kettőt úgy, hogy az négy legyen, látszik is a bankszámládon – kezdé magyarázatát kissé sejtelmesen amama. – Nem vetted észre, hogy a szabadkai polgármester, Laban, az istenadta, folyamatosan azt ismételgeti, hogy Palicsból igazi turistaparadicsomot varázsolnak?
– És mi köze ennek a téli sportokhoz? – kérdé gyanakvóan atata.
– Láttad, ugye, hogy Dél-Szerbiában az autópálya kiépítése érdekében a haladó szellemiségű mérnökök egy egész hegyet lerombolnak. Mit gondolsz, mi lesz azzal a sok földdel? Majd én megmondom neked: Palicsra szállítják és egy síelésre is alkalmas hegyoldalt létesítenek belőle!
– Vagy betemetik vele a tavat – jegyzé meg epésen a kerítésen áthajoló Zacsek zomzéd –, így legalább végre megoldanák a vízszennyezettség problémáját.
Pistike, leendő repülőautós és cicileső rózsaszín párduc
