A téli szolgálatokat uopste nem lepte meg a múlt hétvégén esett hó, ettől függetlenül több vajdasági városban is sok utca járhatatlanná vált, aminek persze csakis az lehet az oka, hogy egyszerre sok hó esett. A Zacsekpetivel meg is beszéltük, hogy oda kellene szólni a Hókirálynőnek…, tudják, mint ahogyan a felnőttek szoktak odaszólni valakinek, mielőtt elmennek az orvoshoz, a hivatalba vagy munkamegbeszélésre, hogy akkor ők most jönnek, értik…, szóval, oda kellene szólni a Hókirálynőnek, hogy ossza be ezt a sok havat, nem jó az, hogy egyszerre a nyakunkba zúdít ennyit, szegény felkészült útkarbantartók így nem győzik eltakarítani, módjával kellene nekik adagolni a hópelyheket, mindennap egy keveset, hogy ha lehet, még aznap mind el is olvadjon, és akkor nem lesz gond. Szegény gyalogosokat is figyelmeztetni kellett, hogy ne sétáljanak a fák alatt, mert a rengeteg hó súlyától letörhetnek az ágak, és rájuk szakadhatnak.
– Biztosan azért vonult az a sok ember Belgrádban is a városközpontban, nehogy rájuk szakadjanak a faágak – jegyzé meg amama.
– Ne beszélj hülyeségeket, Tematild! – mondá atata. – A fővárosban sétáló cirka 25 ezer ember a hatalom ellen tiltakozik. Azt követelik, hogy állítsák vissza a nyugdíjakat, töröljék el a hamis okleveleket és biztosítsák az igazságos választásokat.
– Nem tudom, hogy a csini tévés Barbara ezúttal megszámolta-e a tiltakozókat – kuncoga a Zacsek –, mert előző héten jól elromolhatott a számológépe.
– Pedig hogy törekedett a kislány, még a kedvenc fehér bundáját is felhúzta – mondá zomorúan amama –, biztos otthon a papa-mama-öcsi-nagymami-nagytati-sógor-nena-bátya-ángyika mind büszkén nézte a televíziót.
– Legalább kijutott neki a warhalli 15 perc hírnév – röhöge a fater –, igaz, az utóhatása kissé tovább tart, ki tudja, ha újságíró nem is, de sztárleta még lehet belőle.
– Kár érte, olyan szép neve van – sóhajta a Zacsek. – A Jacques Prévert híres verse jutott róla eszembe: „Emlékszel-e rá Barbara / aznap esett esett és ázott Brest / s te harmat-arccal jöttél / az esőben / kipirultan vidáman ragyogva // Emlékszel-e rá Barbara / esett esett és ázott Brest / a Sziám utcánál elém értél / s rám nevettél / És én is nevettem rád / emlékszel erre Barbara // Rád akit nem ismertelek / s nem láttalak soha / Emlékszel erre / emlékszel erre a szép napra.”
– Én is ismerem – mondá elérzékenyülve atata.
– Kit ismersz te, Tegyula? – kérdé harapósan amama.
– A verset, Tematild! – hördüle fel a fater.
Amiről a Zacseknek egy szomorú történet jutott az eszébe.
Sétált az utcán a férj és a feleség. Szembe jött egy nő, és köszönt a férfinak. A feleség nem kérdezte meg a férjét, ki volt ez az ismeretlen nő, és belehalt.
– Tetszik nekem ez a hó, olyan ünnepi hangulatot áraszt – néze ki az ablakon a fater –, kár, hogy nem karácsonyra esett, azt mondják az időjósok, addigra elolvad, marad utána a lotypoty, mint a bresti eső után.
De nem sokáig tudta magát atata átengedni a nosztalgiának, mert amama sorolni kezdte, hogy mi mindent kell még beszereznie karácsonyra.
– Tegyula, venned kell diót, mákot, mézet, halat, babot, almát, narancsot, aszalt szilvát, fenyőfát…
– Mézes pálinkát!
– Az nem annyira fontos, hanem kellenének még karácsonyfadíszek.
– Minek?! Annyi van belőlük a padláson, mint a nyű!
– Igen, de most aranyszínűek kellenek, idén az a divat.
– Divat?! – zsémbele atata. – Miféle divat?! Gyerekkoromban volt egy doboz karácsonyfadíszünk, és tíz évig azt használtuk, most már ennek is divatja van?!
– Igen, egyik évben a kék díszek a menők, a másikban az ezüstszínűek, idén az arany.
– Ez csak azért van, hogy az embereket rávegyék, hogy minden évben újabb haszontalanságokra dobják ki a pénzüket, pedig azon mennyi mézes pálinkát lehetne venni! Hogy működik ez: valaki évekig tanul az egyetemen azért, hogy aztán ilyen lényegtelen dolgokkal foglalkozzon?! Bëzvëzë.
A költői kérdésre senki sem válaszolt, ehelyett a Zacseknek egy karácsonnyal kapcsolatos vicc jutott az eszébe.
Két rendőr elmegy az erdőbe, hogy karácsonyfát vágjanak maguknak. A térdig érő hóban gázolva órák hosszat keresik a megfelelő fenyőfát, de nem találják. A nap lenyugszik, feltámad a jeges szél, a távolban felüvölt egy farkas.
Az egyik rendőr odafordul a másikhoz:
– Na, ebből nekem elegem van! A legközelebbi fát kivágjuk, akár fel van díszítve, akár nincs!
Ám nemcsak a hóban-fagyban menetelő tüntetők borzolják a kedélyeket Belgrádban, hanem az is, hogy a parlament Pristinában megszavazta a kozovói biztonsági erők átalakulását hadsereggé, aminek kapcsán New Yorkban a héten az ENSZ Biztonsági Tanácsa is ülésezett, és ahol jó szokás szerint a felek elbeszéltek egymás mellett.
– Érdekesek voltak az első zerbiai reakciók, zomzéd – mondá atata. – A Kozovó-irodát igazgató Đurić keményen megaszondta, hogy mindenki, aki csatlakozik a megszálló hadsereghez, le lesz tartóztatva, csak nem említette, ki fogja ezt megtenni, az ex-igazságügyis Selaković pedig feljajdult, hogy a pristinai szavazással meghalt a nemzetközi jog, mintha előtte olyan nagyon eleven lett volna.
– Ja, ja, zomzéd – mondá a Zacsek. – Hogy van az, hogy a Krím-félsziget elcsatolásáért Ukrajnától Oroszország ellen csak olyan tessék-lássék zankciókat vezettek be, más országokat meg kisebbért is lebombáznak, na meg azt is megnézném, ki vezet be szigorú gazdasági zankciókat a jenkiknek – kuncoga a Zacsek.
– Hát igen, ebben a nemzetközi jogban valahogy mindig az erősebb kutya… szándéka érvényesül – nyugtázá a fater.
Ha ő mondja, legyen! A Zacsekpetivel azonban egyáltalán nem értjük, miért foglalkoznak a zősök ennyit az ilyen káo fontos, lényegében pedig unalmas kérdésekkel. Kit érdekelnek?! Az ex-ombudsman Saša Jankovićnak is két év alatt betelt a pohara, és a héten már ki is vonult a politikai életből. Ha én nagy lennék, arra szavaznék, aki megígéri, hogy visszaállítják a tízdekás csokitáblát, a két decis joghurtot meg a félkilós makarónicsomagolást! Na de a felnőttek többségét sem azok a nagyon komoly kérdések foglalkoztatják. Á, nem! Meg is mondtuk a fateréknek, hogy a Google nemrég közzétette, hogy Zerbiában 2018 legkeresettebb fogalma a Zadruga volt.
– Na ehhez mit szólnak? – kérdé a Zacsekpeti.
– Jó tudni, hogy a legtöbb embert a valóságshow érdekli a leginkább, nem csoda hát, hogy a politikusok is valóságshow-t csinálnak a politikából – jegyzé meg a Zacsek, és elmeséle egy valóságshow-ba illő valóságos történetet.
Géza bácsi egymagában borozgatva ül a kocsmában az egyik asztalnál, amikor a kocsmáros észreveszi, hogy az idős vendég lába közt folyik valami.
– Khm! – szólítja meg. – Géza bá’, csurog a széke alatt!
– Hadd csurogjon! Az este ő nem állt fel nekem, most én nem állok fel neki!
Pistike, versrajongó gyalogos és karácsonyfa-díszítő showman
