Amama kétségbeesve jött haza a piacról, és alig tette le a szatyrot a két kiló krumplival, zöldhagymával meg spenóttal, máris belekezdett a lamentálásba.
– Fel kell készülnünk az árvízre, Tegyula. Látod, hogy micsoda özönvíz pusztít lent Szerbiában! Egész városrészek vannak víz alatt, hidakat mos el az ár, csónakkal mentik a lakosságot. De ez még semmi, mert azt mesélik, hogy még nagyobb árhullám érkezik, és hét évig fog tartani az ítéletidő, úgyhogy mindannyian úszni fogunk. Nem kellene egy nyúlgátat építeni a kert végébe?
– Ne beszélj butaságot, Tematild! – nyugtatá őt atata. – Nem veszed talán komolyan a csillagjósok ostoba próféciáit a hétéves özönvízről? Az esőzések jönnek, mennek, majd vége lesz ennek a mostani hullámnak is. A hidrológusok bizakodóak. Szerencse, hogy mi nem vagyunk közvetlen veszélyben, nálunk nincs gond a gátakkal.
– Odalent se a gátakkal van baj, Gyula zomzéd – ellenkeze a Zacsek. – Hanem az égi hatalmakkal. Valamiért megharagudhattak a csacsakiakra meg a többi elöntött vidék lakóira. Azért árasztották el őket a folyók.
– Honnan szedi maga is ezeket a babonás meséket, Zacsek?
– Nem én szedem, hanem a rendkívüli állapotok minisztere, a híres Ilics Vélyó állítja. Azt mondja, nem ők a hibásak, hogy a Morava meg a többi folyó átlépte a gátakat, amelyeket tavaly építettek sokmilliós költséggel, hanem a Jóisten. Több esőt zúdított rájuk, mint amekkorát elbírtak az új védművek. Ezért jó lesz okulniuk a jövőre nézve: vagy magasabbra kell építeni a gátakat, vagy ha nincs rá pénz, többet kell imádkozni.
– És arra is nagyon kell vigyázniuk, hogy ne essen frizsider a folyóba – fűzé hozzá amama.
– Miket beszélsz, Tematild? – izgula atata. – Hogy jön az árvízhez a hűtőszekrény?!
– Úgy, Tegyula, hogy a szandzsáki Novi Pazarnál pont egy frizsider miatt áradt ki a folyó, és mosta el a hidat. Nem hallottad a Vucsics kijelentését? Ő mondta szó szerint. Jól összeszidta a helybelieket, hogy beledobálták a folyóba a kimustrált háztartási gépeket. Nem gondoltam volna, hogy a szandzsákiak ilyen jómódúak, hogy csak úgy a folyóba lökik a frizsidert. Aztán csodálkoznak, hogy a víz elviszi a hidat.
– Hát, igen. Most mossák kezeiket a miniszter urak. A Jóisten meg a frizsider a hibás, vagy a gonosz égitestek, és nem a rosszul megépített gátak. És pont most történik mindez, amikor választásokra készülnek, és mást se hallunk, mint hogy micsoda sikereket ér el a kormány!
– Ne kritizálj, Tegyula, mert biztosan vannak sikerek is, csak a gátaknál egy kicsit elszámolták magukat. Nem lehetnek mindenben tökéletesek. Te is elszámoltad magad, amikor tavaly hat kubik tűzifát vettél nyolc helyett, és mostanra alig maradt néhány tuskó.
Jaés a kezdő belgrádi ingatlanügynök megköti élete első üzletét, kisvártatva azonban lógó orral megy be a főnökéhez.
– Főnök, baj van! Nemrég eladtam egy csacsaki telket, de az ügyfél tajtékzik, mert az árvíz elöntötte az egészet. Adjam neki vissza a pénzt?
– Megőrültél? – kérdi a főnök. – Dehogy adod vissza a pénzt, inkább rábeszéled, hogy vegyen egy lakóhajót!
Ámde a macedón határon várakozó szegény migránsoknak is elkelne a lakóhajó, mert őket is kimosta ez a márciusi özönvíz a sátraikból. Állítólag a tizenötezres tömegben ötezer a gyerek.
– Érdekes, hogy egyszerre megszűntek az emberbaráti érzelmek Belgrádban – jegyzé meg a Zacsek. – Már a kutya se törődik a menekültek tragédiájával.
– Miből vonta le ezt a bölcs következtetést, Zacsek?
– Abból, Gyula zomzéd, hogy még az ősszel folyton azt hallottuk a csupa szív miniszterelnöktől, hogy Szerbia mennyire együtt érez a menekültekkel! Hogy európaibb az uniósoknál, és papírok nélkül is átengedi őket az országon, csak hogy minél gyorsabban eljussanak a jóléti nyugati államokba. De csak addig tartott a szerelem, amíg csak átutaztak, és nem kellett sokáig bajlódni velük. És amíg a taxisok meg a többi szállítmányozó jól megsarcolhatta őket. Most viszont, hogy az unió becsukta a kaput, rögtön vége szakadt a vendéglátói jóindulatnak. Amint felmerült a veszély, hogy itt rekedhetnek nálunk, nyomban mi is leengedtük a sorompót. Nehogy még véletlenül is itt verjenek tanyát.
– Akármennyire is idegenek, de nekem a szívem szakad meg, amikor látom azokat a fagyoskodó gyerekeket a sárban – sopánkoda amama. – Még szerencse, hogy a törökök ilyen megértőek, és visszafogadják őket. Nem ismerem a mostani vezetőjüket, az Erdogánt, de úgy látszik, ő is örökölt valamit a nagy emberbarát Szulejmán jólelkűségéből. Hiába, a vér nem válik vízzé!
– Matild! Te teljesen bedőltél ennek a szirupos török tévés szappanoperának! Ha valami távol áll a török elnöktől, akkor az éppen a jólelkűség meg az emberbarátság. A legpiszkosabb üzletelésbe kezdett migráns ügyben Brüsszellel, és ott zsarolja az uniósokat, ahol csak tudja. Már hatmilliárd eurót kicsikart tőlük a menekültek visszatartása fejében, de ez se elég, hanem vízummentességet követel a nyolcvanmillió honfitársának! És félő, hogy végül át fogja verni őket.
– Úgy látszik, mindenki úgy van ezekkel a szerencsétlen menekültekkel, mint az én unokaöcsém az anyósával.
– Talán nem kedveli az anyósát a kedves unokaöccse? – érdeklőde amama.
– De még mennyire, hogy kedveli! Csak nem hosszabb időre. Már az ajtóban nekiszegezi a kérdést, amikor látogatóba megy hozzájuk:
– Meddig marad nálunk, anyuka?
– Hát, fiam ameddig szívesen láttok.
– Jaj, anyuka, már a kávét sem tetszik megvárni?
PISTIKE, bizakodó hidrológus és török emberbarát