Magyarzó Pistike messéi

Sajnálom a szegény politikusokat, mert most ők is pont úgy cidriznek a választás miatt, mint ahogy mi szoktunk a Zacsekpetivel a záró matekvizsga előtt: bukunk vagy nem bukunk? Megkapjuk a kegyelem hármast, vagy megint készülhetünk egész nyáron a pótvizsgára? És most is az az utálatos stréber Dezsőke lesz tiszta kitűnő, aki csak azért kapja az ötösöket, mert mindenkinek benyal? Mi meg úgy utáljuk, mint a tökfőzeléket, hús nélkül!

A Peti tavaly se végezte valami fényesen az évet, de tapintatból nem akart fájdalmat okozni a drága szüleinek. Ezért kifundálta, hogy fogja megörvendeztetni őket.

– Fater, óriási mázlid van!

– Hogyhogy? Milyen szerencse ért?

– Képzeld, jövőre nem kell új tankönyveket venned!

A Zacsek szerint a pártvezérek közül is többnek hasonló mázliban lesz része, mert elteheti a programját meg az ígéreteit a következő választásra, hátha akkor több szerencséje lesz. És kénytelen lesz bevallani a kudarcot.

– Azt azért ne várja, Zacsek, hogy őszintén bevallják a vereségüket – vélekede atata. – A politikusoknál ez nem szokás. Hanem majd megint hallgathatjuk a dicshimnuszokat, ahogy megszoktuk, mert mindenki győztes lesz. Még az is meg fogja magyarázni a bizonyítványát, aki csúnyán leszerepelt, hogy ők tulajdonképpen győztek, csak éppen nem kaptak elég szavazatot.

– Nekem mindegy, csak már legyen vége ennek az idegesítő zsibvásárnak, ahol mindenféle bóvlit ránk akartak sózni, mint a bolhapiacon – sóhajta a Zacsek. – Nagyon untam már a telefonos hívogatásokat, a postaládámba gyömöszölt szerelmetes üzeneteket, a hangszórókon hirdetett kiválóságokat, és főleg azt, hogy mindenki át akar verni. A kormány például azzal, hogy nem az eredményeivel dicsekszik, mert az nem nagyon van, hanem csak ígérget, hogy milyen jó lesz nekem két év múlva. Akkor mit csináltatok az elmúlt négy évben, kérdem én, ha még két év kell, hogy javuljon a helyzetem?

– Ne legyen telhetetlen, Zacsek – inté őt atata. – Magának, úgy látszik, semmi sem elég. Megmondta szépen a miniszterelnök, hogy 2018-ban 500 euró lesz az átlagfizetés. Az talán kevés annyi munkáért, mint amennyit maga szokott dolgozni? Nemhogy örülne, hogy két év múlva háromszáz helyett ötszázat vihet majd haza.

– Tudja mikor örültem volna az ötszáznak, Gyula zomzéd? – háborga a Zacsek. – Ha tavaly lett volna ennyi a fizetésem. De 2018-ban? Amikor a horvátok már egy kerek ezrest visznek haza, persze, euróban, a szlovének meg az ezerkettőnél fognak tartani? És még a szorgalmukról híres góracok is jócskán lepipálnak bennünket? Addig nem hiszek egy kormánynak se, amíg azt látom, hogy virágzanak a nejlonpiacok, mert a jónépnek nincs pénze, hogy rendes üzletekben vásároljon, és kénytelen beérni mindenféle ócskasággal. Márpedig ez az ország szégyenszemre még mindig a nejlonpiacok országa! Elég csak kimenni hétvégén a vásártérre, hogy meggyőződjünk arról, hogy hol tartunk a fejlődésben. A többi mind csak mese habbal.

A virágzó Montenegró fővárosában, Podgoricában nagy tüntetés zajlik, húszezer ember sereglik össze a kormányépület előtt.

Arra téved egy német turista, megszólítja az egyik tiltakozót.

– Mondja, miért tüntetnek?

– A szörnyű munkanélküliség miatt. Ezt már nem lehet elviselni, akkora a munkanélküliség!

– Megértem az elégedetlenségüket, de tudja mit, nekem van egy kisebb gyáram Németországban. Ha kedve van, adok én magának munkát.

– Pa gye nagye bas mene…, hogy találtál a húszezer közül pont engem?!

Amama szerint egyedül a Dacsics Ivica volt őszinte a kampányban, ő nem kínált nagy fizetést meg gyors belépést az unióba, mint a többiek.

– Úgy látszik, Tegyula, rendes tanárai voltak az iskolában, vagy otthon kapott jó nevelést.

– Honnan szeded, Tematild, hogy a szoci vezető kivételt képez? – csodálkoza atata.

– Olvastam, hogy mit mondott Uzsicében: azt, hogy nagyon unja a kampányt, mert már nem tud mit hazudni, mert az emberek úgy is tudnak mindent.

– Lehet, hogy megkínálták egy kis uzsicei sljivovicával, attól jött rá az őszinteségi roham – kuncoga a Zacsek. – Kár, hogy a többiek nem kaptak ebből a varázsitalból, hogy ők is bemondják az igazat.

Jaés a tanító néni megkérdezi kis Ivica anyukájától:

– Mondja, honnan örökölte a kisfia azt a hatalmas tudásszomját?

– A tudást tőlem, a szomját meg az apjától!

Ámde atata rám szólt, hogy most már ne pofázzak többet a politikusokról, mert kampánycsönd van, és ilyenkor nem illik se jót, se rosszat mondani a jelöltekről. Hanem majd mindenki azt karikázza be, akit akar, és akitől a boldogulását várja. És közben azért imádkozik, hogy a kedvence legyen a győztes. Hátha akkor jobbra fordul a sorsa, és felvirágzik az ország!