Amama olyan leverten jött haza a piacról, mintha megint ellopták volna a pénztárcáját, mint a múltkor. Ráadásul csak fél kiló földiepret hozott, mert túl drágának találta. Pedig ennyi a fél fogamra se elég, pláne tejszínhabbal, ahogy szeretem.
– Nagyon nem tetszik nekem, Tegyula, amire az új kormány készül. Azt mesélik, hogy fegyvereseket toboroznak. Még csak az hiányzik, hogy megtámadjanak valakit!
– Ne beszélj butaságot, Tematild! – idegeskede atata. – Nem fegyvereseket toboroz a miniszterelnök, hanem harcias minisztereket. Fel akarja venni a harcot a szegénység és a munkanélküliség ellen. Ezért csak olyan káderekre számít a kormányalakításnál, akik készek elszántan harcolni a kitűzött célokért. Vagyis azért, hogy idén két százalék legyen a növekedés, jövőre meg már két és fél. Ezzel Szerbia lesz a pozitív csoda Európában, ahogy mondta.
– Én meg azt mondom, hogy a választás után is folytatódik az üres duma meg a balek polgárok átverése – veté közbe a kukacos Zacsek. – Mást sem hallunk, mint dajkameséket aranyévekről meg a közelgő jólétről, ami már négy éve karnyújtásnyira van. Csak én valahogy sehogy se érem el, mert olyan szerencsétlen vagyok, hogy nem elég hosszú a karom. Ugyanazt a mesét halljuk Vucsicstól is, mint a csillagász Jorgovánkától.
– Ki se néztem volna a Jorgovankából, hogy érdekli a csillagászat – csodálkoza amama. – De biztosan csak éjjel foglalkozik a csillagokkal, mert nappal nagyon sok idejét elveszi a frizurázkodás. Mindig olyan csinos, mintha most jött volna a fodrászszalonból!
– Nem kimondottan a csillagokkal, inkább a bolygókkal foglalkozik a jegybankelnök asszony – folytatá a Zacsek zomzéd. – Azt mondta a héten, hogy aki nem érez javulást az ő kormányzásuk óta, az más bolygón él. Hát ebben kivételesen tökéletesen egyetértek eme haladó bankkáderrel! Az biztos, hogy ő meg én más-más bolygón élünk már csak azért is, mert amíg ő 2500 eurót keres havonta, nekem legfeljebb háromszázzal szúrják ki a szemem. Vagy ha nem is más bolygón élünk, de legalábbis más kontinensen.
Úgy, mint Iván meg Joe. A szovjet Iván angolul levelez egy amerikai hapsival, Joe-val, aki meghívja vendégségbe. Elutazása előtt Ivánnal elbeszélgetnek a pártközpontban, kioktatják, nehogy szégyent hozzon az országra és a szocializmusra. Megkérdi a párttitkár:
– Ha Joe megkérdezi tőled, hogy mennyi a fizetésed, mit fogsz mondani?
– Azt, hogy száz rubel.
– Nagyon jó. De ha megkérdezi, hogy mennyiért tudnál venni egy házat, akkor mit mondasz?
– Azt, hogy tízezer rubelért.
– Nem jó. Mondd azt, hogy nálunk a ház is száz rubel.
Megérkezik Iván Amerikába, Joe egy hatalmas Cadillackel várja a repülőtéren. Beülnek és beszélgetnek. Joe megkérdezi:
– Te mennyit keresel, Iván?
– Száz rubelt.
– Jó, jó, de mennyibe kerül nálatok egy ház?
– Az is száz rubel. Meg az ilyen autó is száz rubel.
– Ha csak száz rubel, akkor miért nem veszel te is egy százasért egy ilyen autót?
– Majd bolond leszek! Hozzáadok még ötvenet, és veszek rajta egy príma bakancsot!
Ámde ez nem is annyira vicces, mert nálunk például az Iván nem bakancsra, hanem élelmiszerre gyűjtene. Amama folyton arra panaszkodik a faternak, hogy nem elég a konyhapénz, mert a választás óta tovább drágult a tej, a cukor, a liszt meg az olaj.
– Hová jutottunk! – füstölge a Zacsek. – Szégyen gyalázat, hogy nálunk, ebben a földi paradicsomban drágább az alapvető élelmiszer, mint németben! Az Ingolstadban élő unokaöcsémmel összehasonlítottuk az árakat, és kiderült, hogy legalább harminc százalékkal olcsóbb a kaja, mint nálunk. Mellesleg, ő kétezer eurót keres havonta mint köztisztasági menedzser, vagyis kukás, ami hatszor annyi, mint az én fizetésem!
– Sajnos, Zacsek, a kormány tehetetlen ebben a kérdésben – jegyzé meg atata. – Képtelenek ugyanis megállapítani, hogy mi az oka az élelmiszer-drágulásnak, mert a termelők a kereskedőket okolják, azok meg a termelőket. Állítólag ez akkora rejtély, hogy még a kereskedelmi minisztérium sem tud kiigazodni.
– Nem lehet, Tegyula, hogy itt is a fantomok keze van a dologban? – találgatá amama. – Látod, hogy a házrombolási ügyben sem találták meg az elkövetőket.
Jaés a zőseim május 25-én most is felidézték az ifjúság napját! Amikor a komcsi időkben az örökös elnök szülinapját ünnepelték a zegyenrangú nemzetek és nemzetiségek. Atata elmesélte, hogy az öntudatos ifjak Triglavtól egészen Gyevgyelijáig körbefutották az országot, hogy elvigyék az összes népek jókívánságait a szeretett vezérnek. A központi ünnepségen pedig hol egy szerb, hol egy horvát, hol meg egy albán ifjú nyújtotta át neki a stafétát.
– Mégis csak szép volt az a testvériség, Tegyula! – sóhajtoza amama. – Amikor ezek hárman együtt ünnepeltek, és nem akarták kanál vízben megfojtani egymást, mint most.
– Persze, hogy nem, Tematild, mert aki meg mert mukkanni, azt rögtön vitték a Goli otokra vagy Pozsarevácra. A stafétáért igazán kár nosztalgiázni. Az is egy visszataszító személyi kultusz megnyilvánulása volt.
– Kultusz ide, kultusz oda, Tegyula, de legalább béke volt, és jól éltek az emberek. Még a nyugdíjasoknak sem kellett garasoskodniuk bevásárláskor.
Vucsics sétél a feleségével a Mihajló Kenéz utcában. Nézegetik a kirakatokat. Vucsicsnak egyszer csak könnybe lábad a szeme.
– Valami baj van, miniszterelnök úr? – lép hozzá egy rendőr.
– Semmi, semmi, csak nézem ezeket a szörnyű árakat, és arra gondolok, hogy szegény nyugdíjasaink kénytelenek nyomorogni. Még élelemre is alig futja nekik. Ez borzasztó!
Arra jár egy nyugdíjas, megdöbben, hogy sírdogálni látja a politikust. Odafordul a rendőrhöz:
– Nem tudod, hogy miért könnyezik a miniszterelnökünk?
A rendőr előkapja a gumibotot, és jól fejbe veri az öreget.
– Miattad, te vén lókötő, miattad!
PISTIKE, harcos csillagász és egyenrangú menedzser
