Amama olyan büszke, mintha olimpiai aranyérmet nyert volna szilvásgombóc-főzésben! Ha lenne ilyen diszciplína.
– Képzeld, Tegyula, milyen híres szomszédja van az én szabadkai Juci tantimnak: egy igazi olimpiai bajnok, a Stefanek! Ha akarod, neked is kérhet tőle autogramot, mert biztos jó barátnők Gyöngyikével, a Davor anyukájával. Még szerencse, hogy Juciék tavasszal tatarozták a házukat.
– Köszönöm, nem gyűjtöm az élsportolók aláírásait, Tematild. De mi köze a Juciék tatarozásának Szerbia első aranyérmeséhez? – lepőde meg atata.
– Az a köze, Tegyula, hogy rengeteg riporter keresi majd fel az olimpikont, és hogy venné ki magát, hogy a szomszédságban hullik a vakolat. Szégyen lenne a városra meg az országra is.
– Nem a mi szégyenünk, hogy ilyen mizerábilis környezetben élünk, Tematild, hanem az államé. Egyébként nagyobb szégyen, hogy eme kiváló birkózó esetében is rögtön a felmenőket kezdték kutatni, meg azt, hogy minek vallja magát, és nem azt, hogy miként jutott el ehhez a nagy sikerhez. És azonnal el is kezdődött a civakodás.
– Hja, Gyula zomzéd, ilyen a balkáni olimpiai vetélkedő – veté közbe a Zacsek. – A kedves szomszédok nem a versenyzők teljesítményét nézik, hanem a vérsejtjeit számolják. Olvasom a horvát lapok kárörvendő tudósítását, hogy Szerbiának egy horvát sportoló szerzett aranyat. Amire a belgrádi bulvárlapok azzal vágnak vissza, hogy ezt csak az usztasák állítják, mert Davor igenis szerb! Közben azon röhögtem, hogy ugyanezek az újságok az anyukát Djendjikaként emlegetik… Mintha akkor kevésbé lenne fényes az az aranyérem, ha mondjuk másnak vallaná magát.
Ámde nemcsak a szabadkai birkózó ász, hanem a Vucsics is aranyérmet érdemelne a kitartásáért, amit a múlt heti szkupstinai expozéja során tanúsított!
– Sajnos, belőled se lehetne már miniszterelnök, Tegyula – állapítá meg keserűen amama.
– Hogy jut eszedbe ez a képtelenség, Tematild, hogy én kormányfői posztra pályáznék, amikor még csak nem is vagyok se haladó, se VMSZ-tag? De ugyan miért ne lehetnék kormányfő?
– Azért, mert nem bírnál hatórás expozékat tartani. Hallottad, hogy mivel büszkélkedett Vucsics? Azzal, hogy a hat óra alatt egyszer se ment ki WC-re. Ahogy ismerlek, Tegyula, neked legalább egy szünetet kellett volna tartanod.
– Igazán fordulatos beszámolónak lehettünk szem- és fültanúi – jegyzé meg a Zacsek. – A leendő kormányprogram sarokszámaira meg az ígérgetésekre már nem emlékszem, de a vajdával folytatott magasröptű orvosbiológiai, pontosabban urológiai vonatkozású vitájára annál inkább. Gondolom, hogy hívei nagyon büszkék voltak Vucsicsra, amikor azzal dicsekedett, hogy a hatórás szónoklatát állva mondta el, és ráadásul egyszer se kellett neki WC-re mennie. Hogy lám, milyen kitartó és egészséges vezetőjük van! Nem olyan, mint egykori tanítómestere, Sejsej vajda, akinek, mint hallottuk a miniszterelnöktől, ehhez a teljesítményhez pelenkára lett volna szüksége. Mire a vajda azzal vágott vissza volt tanítványának, hogy ő csak ne aggódjon a hólyagja miatt, mert már beszerezte a pelenkát.
– Tényleg elég furcsa, hogy nem a kormány tervei, hanem a vízhólyagok körül forog a szkupstinai vita – bólogata atata. – Nem tudom, hogy más parlamentekben mi a szokás, de azt valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk az angol felsőházban a lordok azzal dicsekednének, hogy mennyi ideig képesek visszatartani, nélkülözni a mellékhelyiség használatát. Vagy hogy kinek van szüksége pelenkára.
Idős bácsika felkeresi az urológust.
– Mi a panasza Pista bácsi? – kérdi a doki. – A pisiléssel minden rendben?
– Hát, mondjuk rá, doktor úr. Minden reggel pontosan hatkor megjön.
– De hát ez nagyszerű! Akkor mi itt a probléma?
– Az, hogy én csak 8-kor kelek.
De nemcsak hólyagproblémák tartják izgalomban a belgrádi vezetőket, hanem a kísértetjárás is!
– Én már régen látom, hogy a Dacsics Ivica folyton olyan kialvatlan, hogy majd elalszik az üléseken – szóla amama. – Biztosan a szellem miatt.
– Ne beszélj szamárságot, Tematild! Miféle szellem kínozza a szoci vezetőt?
– A Szlóbóé, Tegyula. Azt mesélik, hogy tíz év után visszatért a Szlóbó szelleme, és civakodást okoz a volt cimborák között. Nem ártana szelleműzőket bevetni a kormányban, mint abban a híres amerikai filmben.
– Nyugodj meg, Tematild, nincs szükség szelleműzőkre, mert csak átvitt értelemben kísért a volt diktátor szelleme. A hágai bíróság a Karadzsics elleni perben nem talált bizonyítékot arra, hogy Szlóbó közvetlenül utasította volna a pálei martalócokat az etnikai tisztogatásra, amiből Dacsicsék rögtön azt a következtetést vonták le, hogy volt vezérük teljesen ártatlan. És ezért szobrot érdemel.
– Erre mondják, hogy kibújik a szög a zsákból – példálóza a népi bölcsességgel a Zacsek. – Vagyis hogy elég a legkisebb történés is arra, hogy megmutatkozzon az igazi énjük. Az Ivica is hiába játssza meg, hogy él-hal az uniós tagságért, amikor titokban továbbra is hősnek tartja a háború kirobbantóját, aki annyi bajt zúdított ránk. És még szobrot is akar emelni neki! De rögtön csatlakozott hozzá a Vulin miniszter is, aki meg arról híres, hogy a titkos kivégzések elrendelésével gyanúsított Milosevicsné kedvence volt.
– Szép kis társaság, nem mondom – bólogata atata. – És ezekkel akarunk mi belépni Európába. Szerintem a gucsai rezesbanda fesztivál muzsikája sokkal jobban illik hozzájuk, mint Beethoven örömódája.
Betéved egy turista a brüsszeli kocsmába. Kérdi tőle az egyik vendég, hogy honnan érkezett?
– Szerbiából.
– Honnan, Szibériából?
– Nem, nem, Szerbiából. Biztos hallotta már: Novak Gyokovics, Ana Ivanovics, Nikola Tesla, slyivovica, Gucsa…
– Á, Szerbia! Szóval Milosevics, Seselj, Nikolics, Vucsics, Dacsics…
