Akkora a gubanc mostanában mindenfelé, hogy itt még a ballonkabátos Columbo felügyelő se tudná kideríteni, hogy ki a tettes! Az egyik politikusnak a csokival van baja, a másiknak meg a NATO-val, és közben mindegyik olyan ideges, mint atata szokott lenni a zülői értekezleten.
Amama azon siránkozik, hogy selejtes csokit küldtünk a horvátoknak, és emiatt most bajba kerültünk, ki tudja, mikor leszünk uniós tagok?
– Ne beszélj zöldségeket, Tematild! – idegeskede atata. – Mi köze a csokoládénak az uniós tagsághoz?
– De még mennyire, hogy köze van, Tegyula! Hallottad, hogy mekkora felháborodást keltett a horvátoknál, hogy a Kolinda elnök asszony Mikuláskor véletlenül szerb csokit osztogatott a dubrovniki honvédők gyerkőceinek, és többen gyomorgörcsöt kaptak tőle. Hát most bosszúból megfúrták a 26. fejezetet.
– Szamárság! Nem a gyerekek kaptak gyomorgörcsöt a csokitól, amit mellesleg Szabadkán gyártanak és kifogástalan minőségű, hanem az önérzetes dubrovniki honvédők. Legalábbis átvitt értelemben. Nem tudják ugyanis megbocsátani a szomszédoknak, hogy 1991-ben agressziót követtek el városuk ellen, hogy félig lerombolták a történelmi óvárost, ezért mindent elutasítanak, ami tőlük érkezik. Még a csokoládét is.
– De ha nem volt gyomorgörcs, Tegyula, akkor miért kellett megtorpedózni az uniós fejezeteket?
– Az megint más kérdés, Tematild. Zágráb ugyanis elégedetlen az itteni horvát kisebbség helyzetével, kifogásolja, hogy a horvát diákoknak nincsenek tankönyveik, ezért nem adta beleegyezését az uniós csatlakozási tárgyalások 26. fejezetének megnyitásához. Ezen nem kell csodálkozni, mert ez szerves része a politikai alkudozásnak, mármint az, hogy pozíciójukkal élve a felek igyekeznek minél többet kisajtolni egymásból.
– A sajtolást értem, Tegyula, mert te is néha kisajtolod tőlem a konyhapénzt. Csak azt nem értem, hogy közben miért teszik tönkre a másik egészségét.
– Kinek az egészségére gondolsz, Tematild?
– A Vucsicséra. Teljesen ki vannak az idegei. Láttad, hogy milyen karikásak voltak a szemei, amikor hazajött Brüsszelből? Percenként igazgatta a szemüvegét, ami nála az idegfeszültség jele. Már attól féltem, hogy sírógörcsöt kap a kamerák előtt.
– Én is végignéztem ezt a drámai nagyjelenetet, amit hazarohanása után különadásban sugárzott az állami tévé – szóla a Zacsek. – Lehet, hogy ez megrázóan hatott a nagyközönségre, főleg az a mondata, hogy Szerbia nem hagyja magát megalázni, meg hogy hány milliót költöttünk a mi horvátjaink tankönyveire, mire ők nem átallnak panaszkodni az anyaországuknál. De nekem valahogy folyton a durcáskodás meg a sértett önérzet jutott az eszembe. Egy politikus nekem ne sértődjön meg, hanem intézze el a dolgot a tárgyalóasztalnál. És főleg ne éljen a fellegekben. Mit gondoltak, hogy a horvátok mindent elfelejtettek, Vukovárt, Dubrovnikot, és tapsikolva üdvözlik majd közeledésüket az unióhoz? Mert azok is olyan kukacosak, mint az én feleségem!
– Mi a baja a kedves feleségének, Zacsek zomzéd? – kíváncsiskoda amama.
– Az a baja, hogy nem felejt. Egyszer újévkor rajtakapott, hogy kétszer is puszit váltottam az elvált Mancikával, és közben véletlenül meg is ölelgettem, amit ő szörnyű sértésnek vett. Többször is bocsánatot kértem, és végül kibékültünk. De azóta is minduntalan felemlegeti a régi sérelmet.
– Azt hittem, drágám, hogy ezt már régen elfelejtetted – mondtam neki.
Mire a feleségem: – Így is van. De azt akarom, hogy te ne felejtsd el, hogy nekem mit kellett volna elfelejtettem.
Még szerencse, hogy a horvát macera után jött a Lavrov, és megvigasztalta vendéglátóit.
– Nem értem, Tegyula, hogy mióta vagyunk mi fekete tengeri ország, amikor olyan messze vagyunk eme tengertől, mint ide London? – csodálkoza amama.
– Azóta, Tematild, amióta a keleti testvér iránti buzgóságból csatlakoztunk a fekete tengeri gazdasági együttműködési szervezethez. Hogy ebből nekünk mi a hasznunk, azt ne kérdezd, mert senki se tudja. Legfeljebb a Dacsics Ivica fontoskodhat, amikor időnként beszédet mond a közös konferenciákon. Ráadásul a héten vendégül láthattuk az orosz külügyminisztert.
– Lehet, hogy én egy javíthatatlanul beteges nyugatbarát vagyok – ismeré be a Zacsek. – De engem egyáltalán nem hatott meg a moszkvai vendég kijelentése, hogy Oroszország kész megvédeni Szerbiát. Valahogy nem szeretem, ha védenek minket, pláne a ruszkik. Mitől akarnak bennünket megvédeni?
– Akkor maga nem hallotta, Zacsek zomzéd, hogy meg akarják támadni Szerbiát – figyelmezteté őt atata. – Legalábbis a belgrádi bulvársajtó szerint. Azt írták, hogy a NATO titkos tervet készített Szerbia ellen, mert attól fél, hogy meggondolja magát, és nem az unióhoz akar csatlakozni, hanem a Fekete -tengeri társasághoz. Ezért akarnak Putyinék megvédeni minket, és ezért fognak küldeni MIG vadászbombázókat meg rakétákat is. És miközben minket védenek, egy füst alatt a góracokat is megvédik, nehogy elcsábítsa őket a gaz NATO.
– Lehet, hogy nem is lenne olyan rossz, Tegyula, ha amoda pártolnánk – latolgatá amama. – A brüsszeliek csak hitegetnek bennünket, ki tudja, hogy mikor lesz valami az uniós tagságból. Amott meg olcsón nyaralhatnánk a Fekete-tenger partján, ha már a ruszki testvérek ennyire szeretnek bennünket. Azt mondják, hogy van olyan szép, mint a görög tenger, és nincs benne cápa.
– Nem a te nyaralásodról meg a cápákról van itt szó, Tematild – inté őt atata –, hanem sokkal többről: nagyhatalmi érdekekről, a ruszkik meg a nyugatiak vetélkedéséről. És nem azért szeretik Putyinék a szerbeket, mert oda vannak az ortodox testvérekért, hanem azért, mert ki akarnak jutni a meleg tengernek számító Adriára. A többi pedig mind szemfényvesztés, amivel elvakítják az itteni patriótákat, akik különben is undorodnak mindentől, ami nyugati.
A tengerparton egy pasas apró tégelyekben olyan krémet árul, amitől a cápák állítólag undorodnak. A külföldi turisták körülállják, többen vesznek is belőle.
Az egyik vásárló, miután vásárolt a csodaszerből, bizalmasan és kissé hitetlenkedve megkérdi az árust:
– Mondja meg nekem, de őszintén: tényleg olyan hatásos ez a kenőcs, hogy nem eszik a cápák azt, aki bekeni magát?
– De megeszik, csak undorral.
