A héten mi is megemlékeztünk a márciusi ifjakról, akik nem voltak hajlandóak sínylődni a zidegen rabigában, ezért fellázadtak a durva Habsburgok ellen. A lángszívű Sándorunk pedig a múzeumkertben elszavalta nekik a Talpra magyart, amitől rögtön kitört a forradalom!
Atata persze nem mulasztá el, hogy párhuzamot vonjon az akkori meg a mai fiatalok között.
– Ti is példát vehetnétek az önfeláldozó negyvennyolcas hősökről, Tepisti. Akkor nem nyafognátok annyit, hogy kevés a zsebpénz, meg hogy nem vesszük meg nektek a legújabb okostelefont. A lecketanulást se intéznétek el úgy, mint Pató Pál, hogy „Ej, ráérünk arra még!”.
– Nem kell őket folyton leckéztetni, Tegyula, mert azért mégiscsak más időket élünk – veté közbe amama. – Hogy lázadjanak, szegények a Habsburgok ellen, amikor lehet, hogy holnap éppen egy bécsi vállalatban kell bekopogtatniuk valamilyen állásért. És akkor úgy mutatkoznak majd be, hogy mi vagyunk a Petőfi unokái? Jöttünk lemosni a gyalázatot?
A Zacsek pedig, amilyen haspárti, arra kérte a drága feleségét, hogy az ünnepen Petőfi kedvenc ételével idézzék fel a forradalmi napokat.
– Honnan tudjam, hogy mi volt a költő kedvenc étele? – szabadkoza a Zacsekné.
Erre a Zacsek se tudott válaszolni, és kutatni kezdett az interneten. Ezt a versikét találta:
Petőfi Sándor bement a konyhába,
Bablevest főzött ott ifjú asszonykája.
Így szólott Petőfi, az a recept kulcsa,
Tegyél a levesbe vereshagymát, Julcsa!
Jól belakott Sándor a jó bablevesből,
Éjjel rosszul aludt, mert rémálom kínozta…
Mostanában minket is kínoznak a rémálmok, de még nappal is, amikor az elnökjelöltek szónoklatait kell hallgatni.
– Azért tényleg nem könnyű a szegény Vucsics dolga, Tegyula – kommentálá az eseményeket amama. – Egymagának kell megküzdenie tíz ellenzéki jelölttel! Még sincs rendben, hogy tíz az egyre, és mindegyik őt akarja megbuktatni. Csoda, hogy még bírja idegekkel ezt a feszültséget.
– Már te is ezt a nótát fújod, Tematild! – inté őt atata. – Jellemző, hogy valóságos merényletnek fogja fel azt, hogy mások is megpályázták az elnöki posztot. Mintha csak neki lenne erre joga. És ugyan mi másért jelöltették volna magukat, mint hogy győzzenek?
– Igen, de közben forgatókönyvet írnak, biztosan valamilyen alattomos szándékkal. Lehet, hogy ők is repülős filmet akarnak forgatni, amelyben felvilágosítják a pilótákat, hogy merre kell repülni.
– Ne beszélj butaságokat, Tematild! Nem filmforgatókönyvről van szó, hanem arról, hogy az ukrán és a macedón események forgatókönyvét akarják lemásolni, legalábbis a haladópárt állítása szerint. Vagyis itt is olyan zavargásokat akarnak kirobbantani. Remélem, ez a hasonlat is épp olyan túlzás, mint a jobb életről szóló ígéretek.
– Én meg azon röhögtem, hogy egy tréfás kedvű vidéki ifjonc, hogy megrémisztette a hatalmi pártot! – kuncoga a Zacsek. – Mindent megpróbáltak, hogy kitöröljék a jelöltek listájáról, de nem sikerült nekik. Csak azt nem értem, hogy miért félnek egy esélytelen fiataltól, aki viccből Preletácsevics néven kampányol, és egyetlen párt sem áll mögötte?
– Éppen ezért, Zacsek – felelé a bölcs fater. – Vagyis azért, mert nem állnak mögötte levitézlett politikusok, és mert gúnyt űz a pártokat cserélgető „preletácsokból”, vagyis a haszonleső köpönyegforgatókból. Nyílt utalás ez Vucsicsékra, akik radikálisokból lettek haladók, meg mindazokra, akik két vagy három pártot is cseréltek az utóbbi években, csakhogy nyeregben maradjanak, és megtarthassák zsíros állásukat. Attól félnek, hogy sok fiatal őt fogja támogatni, és így elszívja a szavazatokat a haladópárti jelölttől, aki emiatt nem tud győzni az első fordulóban.
Jaés atata hallott egy választási viccet, de uopste nem rólunk szól, hanem az amerikaiakról!
Az elnökválasztás előtt egy riporter odamegy két férfihez az utcán, és megkérdezi, kire fognak szavazni.
– Én nem szavazok senkire – feleli az első.
– No de miért?
– Azért, mert nem ismerem egyiket sem.
– És ön kire fog szavazni? – kérdi a riporter a másik férfit.
– Én sem szavazok senkire. Azért, mert sajnos ismerem mindegyiket.
Amama meg azt hallotta a piacon, hogy megváltozik a Szulejmánról szóló kedvenc török tévés szappanopera címe. Úgy hívják majd, hogy Erdogán, és nem a tizenhatodik században játszódik, hanem a mában.
– Nagyon kíváncsi vagyok, Tegyula, hogy hány háremhölgye lesz az új főszepelőnek? Meg hogy ő is poéta lesz-e, mint az elődje?
– Honnan szeded ezeket a hülyeségeket, Tematild? – idegeskede atata. – Különben nem is lenne olyan nagy meglepetés, ha tényleg megejtenék a személycserét, mert Erdogán már valóban úgy kezd viselkedni, mint egy oszmán szultán. Megsértődik, amiért a nyugateurópaiak nem engedik kampányolni országaikban a minisztereit ahhoz a népszavazáshoz, amelyben teljhatalmat szavaztat meg magának, és lenácizza politikusaikat.
– Furcsa szerzetek ezek a törökök – csóválá fejét a Zacsek. – Mármint a török vendégmunkások. Szépen elhelyezkedtek az uniós Kánaánban, közben megőrülnek Erdogánjukért. Ha ennyire oda vannak érte, miért nem mennek haza, hogy otthon élvezzék az uralkodását?
– Nem érti ezt maga, Zacsek – válaszola atata. – Ez egy ilyen balkáni sajátosság. Mindig kell a népnek egy vezér, akit istenítenek, még ha a legnagyobb zsarnok is.
Erre a Zacsek elmesélte, hogy náluk is szóba került a szultán!
– Az anyósom tegnap megfürdött, és a fején egy törülközővel jött ki a fürdőszobából.
– Anyuka, tisztára úgy néz ki, mint egy szultán! – mondtam neki.
– Amiatt, fiam, mert a törülköző hasonlít egy turbánra, igaz? – kérdezte az anyósom.
– Nem, anyuka. A bajusza miatt.
PISTIKE, sínylődő ifjonc és török poéta
