Hurrá, vége a sulinak! A Zacsekpeti barátom meg én csak úgy repesünk az örömtől, mint atata, amikor hozzák a számlákat. De nem a kiváló bizonyítvány miatt repesünk – ami uopste nem kiváló, sőt –, hanem azért, mert a jövő héten már nem kell hajnali hétkor kelnünk.
– Gyerekek, nem fáj egy icipicit a szívetek, hogy nem találkozunk egészen szeptemberig? – kérdé a nosztalgiára mindig hajlamos Julika magyartanárnő az utolsó órán, miután becsukta a naplót. – Nem fognak hiányozni az érdekes nyelvtani feladványok? Az ikes igék? Az izgalmas dolgozatírások?
– De igen, tanárnő, kérem, nekem nagyon is fognak hiányozni – válaszola a Peti barátom. – Azt hiszem, hogy csak egy dupla adag málnafagyi tudja majd enyhíteni a hiányérzetemet, amit sütkérezés közben a strandon fogok elfogyasztani.
A Peti mindig ilyen pimasz szokott lenni a magyartanárnővel, nem csoda, hogy folyton bukásra áll. A múltkor például, amikor az igeidőket tanultuk, Julika feltette a kérdést:
– Na, gyerekek, ki tudja megmondani, hogy milyen időben vannak ezek az igék: én fázom, te fázol, ő fázik.
Mire a nagyokos Peti rögtön jelentkezett a válasszal:
– Hideg időben, tanárnő, kérem.
De most már nincs hideg idő, sőt suli se! Kezdődik a gyönyörű, gondtalan vakáció, és minden gyerkőc készül a nyaralásra. De nem csak úgy, összevissza, hogy lesz, ami lesz, hanem átgondoltan és tervszerűen készülünk, mint a kormány. Mindent meg kell jegyeznünk, ami velünk történik, sőt, nem árt, ha jegyzeteket is készítünk. Mert szeptemberben, akárcsak minden évben, dolgozatot kell majd írnunk a Julikánál a következő címmel:
Milyen izgalmas élményekben volt részem a nyáron?
Van, aki csak a strandra jut el, és ott szerzi az élményeit, van, aki valamelyik hazai fürdőhelyen, de akad olyan is, aki külföldre utazik. Mint például Bettike, akire irtó irigykedünk, mert ő Dubajba repül a szüleivel! Könnyű neki, az apukája jól menő vállalkozó meg plusz pártaktivista. Már tavaly is Dubajban voltak, és részt vettek egy izgalmas sivatagi túrán.
Abban az élményben volt részük, hogy eltévedtek a sivatagban, és nem tudták, hogy merre folytassák az utat.
Végre feltűnt egy tevegelő beduin.
– Mondja, jóember, merre kell mennünk az oázis felé? – kérdezték tőle.
– Csak folytassák erre egyenest, aztán kedden forduljanak balra!
A Dezsőke pedig megint Erdélybe látogat, mert nagyon tetszenek neki az ottani emberek meg a havasok.
Tavaly is Erdélyben voltak, és izgalmas kalandban volt részük. Egy nap előjött egy félelmetes medve az erdőből, és felmászott a tetőre! Azonnal telefonáltak az erdésznek, Áron bácsinak.
Jött is Áron a kutyájával, hozta a puskáját meg egy hosszú botot.
– Ide figyelj, fiam! – mondta a székely Dezsőkének. – Fogd ezt a puskát, én meg felmászok a bottal a tetőre, és lekergetem a medvét. A kutyám nagyon okos, úgy van beidomítva, hogy ha leesik a medve, azonnal elkapja a zacskóját, és a vadállat fájdalmas vonyítozás közben elmenekül.
– Jó, de minek a puska, Áron bátyám?
– Azért, hogy ha netán én esnék le a tetőről, akkor azonnal lődd le a kutyát.
A zőseimnél nem a vakáció van napirenden, hanem a meggy. Nálunk is meggynapok voltak, nem csak Hegyesen! Amama hozatott atatával tíz kilót a piacról, hogy legyen elég tavaszig. Csak mi nem csináltunk hozzá fesztivált, mint a hegyesiek, és atata se énekelt, csak magozott feszt, teljes két napig!
– Minek ez a rengeteg meggy, Tematild? – füstölge a fater a második napon, könyékig meggylében. – Már teljesen elzsibbadtam a magozástól.
– Meggyből sose árt, ha van a spájzban, Tegyula. Tudom, hogy imádod a meggylevest meg a meggyszószt. A meggyes pitéről nem is beszélve. És látod, milyen időket élünk. Ki tudja, mi vár ránk a télen. Legalább meggybefőttünk legyen, ha jönnek a nehéz idők, a húzd meg, ereszd meg!
– Már megint pánikolsz, Tematild. Miféle nehéz időkre célzol?
– A koszovói nehéz időkre. Mindenfelé azt mesélik, hogy megnézhetjük magunkat, ha a terrorista Haradinaj lesz a kormányfő Pristinában. Állítólag arra készül, hogy már az ősszel leigázza Észak-Koszovót, és ki tudja, hol áll meg. Nagy Albániát akar teremteni.
– Nem kell mindjárt készpénznek venni az ilyen híreszteléseket, Tematild – inté őt atata. – A bulvárlapok tele vannak katasztrófajóslatokkal, hogy hol ezek, hol meg azok támadnak meg minket. Ha hitelt adnánk nekik, állandóan hadiállapotban élnénk. Most ennek a botcsinálta koszovói politikusnak, ennek a volt UCK-vezérnek a kijelentéseit lovagolták meg, amikkel a választási kampányban bolondította a jónépet. Hogy majd ilyen meg olyan feltételeket szab Belgrádnak, meg hogy Nagy Albániát tervez. Pedig még nem is biztos, hogy ő lesz Pristinában a halljakend.
– Ha ő lesz, ha nem ő lesz, én akkor se tekintek túl vidáman a várható fejlemények elé – fűzé hozzá a csüggeteg Zacsek. – Nem vagyok ugyan egy csillagjós, de úgy látom, hogy inkább bonyolódik a Koszovóval kapcsolatos helyzet az ottani választások után, minthogy megnyugodna. Ami nem azért izgat engem, mintha tényleg attól félnék, hogy megtámadna minket a Haradinaj a triciklis hadosztályaival, hanem azért, hogy már megint kútba esik a megegyezés az albánokkal, és emiatt akadályokba ütközünk az unió felé vezető úton. Lassan már fel is adom a reményt, hogy ebben a rohadt életben valaha is belépünk az európai családba!
– Félre a pesszimizmussal, Zacsek! – korholá őt atata. – Azért vannak a nagyok, hogy észhez térítsék a forrófejű balkáni politikusokat. Ne izgassa magát, meg fogják találni a módját, hogy kiegyezésre késztessék őket a tárgyalóasztalnál, mert Európának se érdeke, hogy ismét kiéleződjön a helyzet. Majd szépen ráveszik őket, hogy civilizált módon elrendezzék a válást úgy, hogy egyik fél se érezze becsapva magát.
A Zacsek sógoráék is válni készülnek. A feleség adta be a válópert. A tárgyaláson sírva panaszolja a bírónak:
– Én nem bírom ezt az életet tovább. Úgy bánik velem a férjem, mint egy kutyával!
– Talán verte magát? – kérdezi részvéttel a bíró.
– Azt éppen nem.
– Durván beszélt magával?
– Azt se mondhatom.
– Akkor nem értem, miért mondja azt, hogy úgy bánt magával, mint a kutyával.
– Azt akarta, hogy olyan hű legyek hozzá.
Jaés azon is jót szórakoztunk a héten, hogy a magyar fociválogatott milyen könyörületes magatartást tanúsított az andorrai amatőr focistákkal szemben a világbajnoki selejtezőn! Mint egy irgalmas nővér. Nem úgy, mint a néhai aranycsapat, akik úgy helybenhagyták az angolokat, hogy máig is emlegetik. Nem, a mostani válogatott megsajnálta az ellenfelet, hogy sose nyernek nemzetközi találkozókon, és direkt hagyta, hogy legyőzzék. Hadd örüljenek szegények történelmük első győzelmének!
– Gondolom, hogy az andorraiak imába foglalják a magyar focisták nevét, Marc Rebesnek pedig, aki belőtte a történelmi gólt, szobrot fognak emelni – bólogata a Zacsek. – Mostantól nemzeti hősnek számít a miniállamban. A jövőben pedig minden turistát elvezetnek a kapuhoz, ahová Rebesnek sikerült befejelnie a labdát. Ez lesz náluk a fő idegenforgalmi attrakció.
Egy válóper során kérdezi a bíró a házaspár gyerekétől:
– Szeretnél apáddal élni?
– Nem szeretnék – válaszolja a gyerek. – Mindig megvert.
– Akkor inkább anyádnál maradsz?
– Nem, ő is sokszor megvert.
– Akkor hol szeretnél lakni?
– Szeretnék a magyar fociválogatotthoz költözni, ők sosem vernek meg senkit.
PISTIKE, repeső erdész és zsibbadt magozó
