Március idusára amama finom marhapörköltet főzött galuskával és zöldsalátával, mert úgy emlékezett a suliból, hogy ez volt Petőfi Sándor kedvenc eledele. Állítólag a márciusi ifjak is ezt rendeltek a pesti Pilvax kávéházban, mielőtt elvitték a 12 pontjukat a Landerer-nyomdába.
– Nem az ételekről szólt március 15-e, Tematild – inté őt atata. – Mit gondolsz, hogy eme dicső forradalmárok a hasukkal törődtek, amikor a sajtószabadságért, a cenzúra eltörléséért, a felelős magyar kormány felállításáért és Táncsics Mihály kiszabadulásáért szálltak síkra?
– Lehet, hogy nem arról szólt, Tegyula, de azért a forradalmárok is szoktak enni. Jókait is mindig a bablevessel emlegetik. Biztosan nagyon jó szakácsok voltak abban a Pilvaxban.
– Ma is jók a szakácsaik, csak éppen az ételek nem felelnek meg az én gusztusomnak – jegyzé meg a Zacsek. – Amikor legutóbb Pesten jártam, én is betértem hozzájuk, de csak belepillantottam az étlapba, és máris kifordultam.
– Nocsak, mióta ilyen válogatós, Zacsek? – csodálkoza atata. –Talán túl zsírosnak találta az ételeket?
– Nem zsírosnak, hanem borsosnak. Legalább is az én zsebemnek volt borsos az áruk. Mert még be is akartam vásárolni finom magyar sajtokból, ha már átruccantam kicsit művelődni.
Vajdasági házaspár vendégeskedik pesti barátjuknál, vacsora közben a márciusi ifjakra, Petőfire, Táncsicsra terelődik a szó. A sznob asszonyka se akar lemaradni, ő is közbeszól.
– Képzeljétek, délután utaztam a hatos villamossal, és megláttam Táncsicsot, amint a Gellért-hegy felé sétált!
Hirtelen nagy csend támad, mindenki megdöbbenve néz az asszonyra. Férje félrevonja és dühösen súgja neki:
– Na, ebből elég, gyerünk hazafelé! Vedd a kabátodat!
– Mi a baj? Miért vagy olyan mérges? – kérdi az autóban a feleség.
– Fogalmad sincs, hogy mekkora hülyeséget mondtál. Mindenki tudja, hogy a 6-os villamos egyáltalán nem is a Gellért-hegy felé jár.
Ámde közben a választás napja is felvirradt, és a zősök felkészültek a karikázásra. Amama előre küldte a fatert, hogy nézze meg, nincsenek-e dorongosok a szavazóhelyiség előtt. Mert nem szeretné Ukrajnában találni magát.
– Hogy jut eszedbe ilyen szamárság, Tematild?! – idegeskede atata. –Miféle dorongosokról, miféle Ukrajnáról képzelődsz?
– Nem szamárság, Tegyula, mert a Vucsics mondta, hogy a tájkunok meg egyes ellenzéki vezetők azon mesterkednek, hogy dorongokkal meg puskákkal Ukrajnát teremtsenek nálunk. Ki se néztem abból a nyápic Miskovicsból, hogy dorongozni tudna.
– Nem kell éppen mindent komolyan venni, ami a kampányban elhangzik, Tematild. –Az ukrán forgatókönyv emlegetésével az említett politikus csupán a híveit akarta mozgósítani, nehogy elfelejtsenek szavazni menni. Hogy utána meg azzal dicsekedjen, hogy lám, őt nem lehet még dorongokkal sem megfélemlíteni.
– Csak egy dolognak örülök – szóla a Zacsek –, hogy vége van ennek a kampánynak becézett macerának. A pokolba kívántam a pártaktivistákat, akik minduntalan megzavarták a délutáni szendergésemet, meg azokat is, akik mindenáron ankétot akartak velem csinálni. Szerintem sokkal okosabb dolgokra is el lehetett volna költeni azt a háromszázmillió eurót, amennyit a pártok pazaroltak el propagandájukra meg egy teljesen felesleges választásra. Olvasom, hogy például a bajnokok ligája meccsek félidejében sugárzott politikai reklám egyetlen másodpercéért 18 ezer dinárt fizettek. Vagyis miközben én azt vártam, hogy végre kifussanak a pályára a kedvenc focistáim, ők öt másodperc alatt elverték az én fizetésemet!
– Hja, Zacsek, tudhatná, hogy a demokrácia, sajnos, pénzbe kerül – világosítá fel őt atata. – De akkor is jobb, mint a régi komcsi egypártrendszer, amikor csak a megunt elvtársakra lehetett szavazni. Maga nem örül annak, hogy ennyiféle lehetőség között választhat, mint amennyit a pártok kínálnak a maga boldogulására?
– Akkor lennék boldog, ha a saját pénzükből reklámoznák magukat, és nem az én adófizetői garasaimból. Lehet, hogy kukacosnak tart, Gyula zomzéd, de én valahogy jobban szeretem, ha magam verem el a pénzemet, amikor nagy ritkán leragadok a Jobb élethez címzett kricsmiben. És a Gazsi prímás elhúzza a kedvenc nótámat.
A Gazsi prímás, az új viszonyokhoz alkalmazkodva, elhatározza, hogy belép az egyik felkapott pártba. Fel is keresi a pártközpontot, és elmondja szándékát.
– És mi késztetett arra, hogy pont a mi pártunkat válaszd? – kérdi a pártvezető.
– Rájöttem, hogy ez a párt hozza majd meg a boldogságot nekem meg az országnak!
– Jól van, okosan döntöttél. Éppen most ülésezik a főbizottság, add elő nekik is a kérelmedet.
Gazsi megismétli az érveit, de elutasítják.
– Miért nem felelek meg nektek?
– Azért, mert a régi rendszerben te húztad a talpalávalót a vezetőknek a rendezvényeiken.
Gazsi lógó orral megy haza. Közli az asszonnyal, hogy semmi se lesz a pártkarrierből, mert a komcsiknak is muzsikált.
– De miért nem tagadtad le, te szerencsétlen?
– Nem lehetett, asszony. Mindegyikük ott volt azokon a rendezvényeken.
Csak a dokikat nem hatották meg a politikusok ígérgetései, és kampány ide, kampány oda, hétfőn sztrájkba léptek.
– Az én anyósomnak is pont hétfőn fájdult meg a lumbágója – jegyzé meg a Zacsek. – Hiába mondtam neki, hogy várjon egy napot, csak elment a rendelőbe, ahol aztán persze, hogy kitessékelték. De legalább annyi haszna volt az egészből, hogy egy sorstársa ajánlott neki egy csodatevő mágust, aki kézrátétellel és bűvös indián imákkal meggyógyítja a legsúlyosabb eseteket is.
– És segített a kedves anyósan a mágus? – érdeklőde amama. – Elmúlt a lumbágója?
– Az nem, de az indián imákat már fejből tudja.
Jaés van egy régi viccem: a sánta és a pösze elmennek a híres mágushoz. Először a sánta megy be. Megszólítja a mágus:
– Sánta, nézz mélyen a szemembe, majd menj ki, dobd el a mankóidat, és járj!
Bemegy a pösze is: – Pösze, nézz mélyen a szemembe, majd szépen tisztán mondjál egy mondatot!
– Mágusz, eleszett a szánta!
PISTIKE művelt bevásárló és indián mágus
