Amama olyan fenségesen finom falatokkal lep meg minket húsvétra, hogy máris elfelejtettük a nagyböjtöt: omlós házi főtt sonkával, amit a temerini Juliska néninél vett a piacon bagatell kétezer dinárért, tojássalátával, zöldhagymával és maga sütötte fonott kaláccsal. Atatának még szódabikarbónát is bekészített, ha többet találna enni a kedvenc sonkájából a megengedettnél.
– Örüljünk, hogy ilyen szépen együtt a család ezen a meghitt ünnepen! – sóhajtoza amama. – És gondoljunk azokra, akik most nélkülöznek. Például azokra, akik nem kaptak fizetést, vagy akiknek csökkentették a járandóságát. Nem tudom Tegyula, hogy például a Kovácsné, akinek a férje pártfunkci, miből teremti elő az ünnepi ebédre valót?
– Honnan szeded, Tematild, hogy a vezető beosztásúaknak nélkülözniük kell? – bosszankoda atata. – Hogy rosszabbul élnek, mint mi, akik alig húzzuk ki elsejéig?
– Nem olvastad, Tegyula, hogy a vezetők fizetését húsz százalékkal csökkentették? Ráadásul külön adót vetnek ki rájuk. Képzelem, hogy a Nikolics Dragica hogy neheztel a Vucsicsra!
– Miért haragudna az elnök felesége a haladópárti cimborára?
– Azért, mert harmincezerrel csökkentette a férje fizetését. Biztosan összevesztek a kormányalakításon. Lehet, hogy a Tómónak nem tetszenek a magyar államtitkárok.
– Dehogy vesztek össze, Tematild! Nemcsak az ő fizetését nyirbálta meg Vucsics, hanem az összes vezetőét. Igyekszik mindenhonnan összekaparni némi pénzt, hogy enyhítse a kétségbeejtő csődhelyzetet, bár ez igazán csak csepp a tengerben ahhoz a csődtömeghez képest, ami az ország költségvetése. Nem várhatja, hogy az olajsejk barátja Abu Dhabiból küldjön neki ajándékba néhány milliót, ha már a gazdaság ilyen sanyarú állapotban van, hogy szépen fejezzem ki magam ezen az ünnepnapon.
– Hogyhogy neked nincs egy ilyen gáláns barátod a sejkek között, Tegyula?! Aki csak úgy, mirnix dirnix küld neked egy egymilliós csodaautót, mint a Vucsicsnak az ő haverja. Nem is egyet, hanem mindjárt három terepjárót, amint olvasom. Habár én beérném egy szerény ezer eurós küldeménnyel is. Rögtön vennék egy új mosógépet, mert a régit még a Markovicstól kaptuk, és csupa rozsda.
– Könnyen jött, könnyen ment – legyinte a rosszmájú Zacsek. –Nem volt szerencséje a haladó vezérkarnak a müzül barátoktól kapott méregdrága verdával. A múlt héten úgy szétlapította az elejét annak a belgrádi szerviznek a szerelője, amely a karbantartást végezte, hogy a maradékból legfeljebb egy Fityót lehetne összehozni. Beült az ipse a méregdrága járgányba, gázt adott, és az első sarkon durr!, neki a városi busznak. Ugrott az egymillió euró!
– Jesszusom! – csapkodá aző kezeit amama. – Mit mondanak majd a Zajed sejknek, ha legközelebb ide látogat? Hogy a Tómó nem vigyázott az ajándékra? Vagy hogy részeg volt a sofőr?
A balesetet okozó szerelőt kihallgatják a rendőrségen.
– Először is óriási vétséget követtél el, hogy engedély nélkül furikáztál az elnök luxus gépkocsijával. Másodszor: túllépted a megengedett sebességet. Nem olvastad a sebességkorlátozásra vonatkozó táblát?
– Olvasni? Kétszáz kilométeres száguldozás közben?!
Ámde nemcsak az autószerelőknél folyik tékozlás, hanem Koszovóban is. A parlamenti vizsgálóbizottság megállapította, hogy a sanyargatott koszovói szerbek megsegítésére fordított óriási összegek nagyobb része ügyeskedők zsebébe került.
– Na végre, ezek a disznóságok is napvilágra kerülnek! – jegyzé meg a Zacsek. – Csak attól félek, hogy szokás szerint elmismásolják az ügyet, sose tudjuk meg, hogy kik azok a kvázi patrióták, akik meggazdagodtak az itteni adófizetők zsírján. Kinyílik a bicska a zsebemben a leleplező riportokat látva, hogy a milliós beruházásokból semmi sem épült meg, a pénznek pedig nyoma veszett. Semmivel sem kellett elszámolniuk, csak azért, mert állítólag a sipi többség elnyomása alatt szenvednek!
– Ne ítélkezzen ilyen szigorúan, Zacsek! – inté őt atata. – Maga se tűri, ha kisebbséginek titulálják.
– Igen ám, de ők az én keservesen lerótt adózói pénzemmel éltek vissza. Olvasom, hogy tizenkét év alatt csaknem három milliárd eurót költöttek Koszovóra, vagyis naponta 53 millió dinárt! Ha Vajdaságra költöttek volna ennyit, akkor itt már Kánaánban élnénk. Véletlenül tényleg igaz az, amit a hazafias tüntetők szoktak a transzparenseikre írni, hogy „Koszovó a legdrágább szerb szó!”. Hát tényleg a legdrágább, de nem nekik, hanem nekünk.
– Ez volt eddig, de most új világ kezdődik, Zacsek. Az új kormány alatt állítólag minden parával el kell majd számolni, még a koszovóiaknak is. Készülődünk az uniós előírásokra.
– Hiszem, ha látom – legyinte a Zacsek. – De addig nem hiszem, amíg azt hallom, hogy például szobrot akarnak emelni Belgrádban Gavrilo Principnek az első világháború kitörésének századik évfordulójára. Inkább az iskolák vizesblokkjait hoznák rendbe, mint hogy egy ilyen elvetemült merénylőt éltetnek.
Történelemórán a tanár felszólítja Mórickát:
– Na, fiam, mesélj nekünk az első világháború kitöréséről és a szarajevói merényletről!
Néma csend.
– Mi van, Móricka? Nem tanultál?
– De igen, tanár úr, csak úgy felháborít ez az eset, hogy nem találok szavakat.
PISTIKE, sanyargatott sonkazabáló és gáláns történész
