Minden, ami jó, annak egy-kettő vége! Mint a téli vakációnak. A kimerült nebulók éppen megszokták a kilencig való heverészést, máris jön újra a drasztikus hajnali kelészet.
A Zacsekpetinek ez különösen nehezére esik, mert a Peti olyan lusta, hogy hozzá képest a lajhár egy fürge, hiperaktív állat! Néha tizenegyig is ágyban marad.
– El vagytok ti kényeztetve ezzel a sok vakációval, ez az igazság – vélekede az apukája. –Hol egyik karácsony, hol másik karácsony, hol egyik újév, hol másik újév. Folyton csak a lazítás meg a pihenés! Nem tudom, kitől veszitek a példát? Én fiatal koromban égtem a munkavágytól, semmi sem esett nehezemre. Hétvégén pedig akár több kilométert is gyalogoltam, ha a város másik végében volt valami jó balhé!
– És utána haza is gyalogoltál, fater? – kérdé a Peti.
– Nem volt rá szükség, hazahozott a mentő.
Ámde nemcsak a Zacsek ilyen zorgalmas, hanem a kormány is. A miniszterek még zerbkarácsonykor is ott szorgoskodtak a kabinetjükben a csinos titkárnőikkel. Itták a finom kaficát és intézkedtek, hogy nekünk jobb legyen. A Tómó elnök bölcsességéhez tartották magukat, hogy aki karácsonykor dolgozik, annak egész évben szerencséje lesz!
– Lehet, hogy év közben szerencséjük lesz, de a feleségük most biztos bosszankodott és szidta az új munkarendet – kommentálá amama. – Elkészítették a sok drága karácsonyi étket, a családfő meg nem jön haza. De az is lehet, hogy szándékosan kerülték a terített asztalt, mert lelkileg már készülnek a nagy koplalásra.
– Miféle koplalásra készülnek a kormánytagok, Tematild? – csodálkoza atata.
– Arra, amit Nikolics jósolgat, Tegyula. És ez nemcsak a miniszterekre vonatkozik, hanem sajnos miránk is. Hallottad, mit mondott: éhezni fogunk, mert a kegyetlen uniósok azt követelik, hogy ismerjük el Koszovót.
– Nem egészen így mondta az elnök, Tematild, bár a lényeg ugyanaz. Azt mondta: ha Brüsszel azt követeli, hogy ismerjük el Koszovót, akkor Szerbia polgárai inkább a szegénységet választják. Mert ő úgy gondolja, hogy a választói eléggé öntudatosak ahhoz, hogy elutasítsák a dekadens uniós jólétet, a határok megnyitását, a szabad utazást és a többi állítólagos előnyt, és inkább a nélkülözés mellett döntenek, mintsem hogy lemondjanak a nemzet bölcsőjéről.
– De szeretem, ha a politikusok az én nevemben beszélnek! – füstölge a Zacsek. – Honnan tudja a tisztelt elnök úr, hogy én mit választanék? Hogy én is inkább a szegénységet vállalnám? És miért hozza elő minduntalan az elismerést, amikor Brüsszelben ezt senki sem emlegeti? És egyáltalán miből gondolja, hogy ha Szerbia kirekeszti magát Európából, akkor visszakapja Koszovót?
– Ezt maga nem tudhatja, Zacsek, mert ez magának magas – inté őt atata. – Különben sincs értelme a lázongásának, mert ismeri azt a népi szólást, hogy kutyaugatás nem hallatszik az égig. És hogy finoman fogalmazzak: maga nincs abban a pozícióban, hogy beleszóljon az ilyen országos ügyekbe. Pláne abba, hogy mikor kell kiállni a nemzeti büszkeség mellett. Legfeljebb csendben moroghat a sorsa miatt.
– Tele van már a hócipőm nemzeti büszkeséggel, hogy én is finoman fogalmazzak! – lázonga tovább a Zacsek. – Már húsz évvel ezelőtt is akadt egy ilyen legendásan büszke államférfi, ha még emlékszik, Gyula zomzéd, aki azt hangoztatta, hogy ha kell, gyökereken fogunk élni, de nem adjuk a függetlenségünket. Aztán be is jött a jóslata, mert tényleg gyökerekre szorultunk, de ő persze nem tért át erre a vegetáriánus étrendre.
Elmegy a politikusai bölcsessége miatt csonttá-bőrré fogyott páciens az orvoshoz. A fiatal doki tanulmányozza a leleteit, majd megszólal:
– Jó lenne, ha ezentúl kevesebb alkoholt fogyasztana!
– De doktor úr, én antialkoholista vagyok, nem iszok egy kortyot sem.
– És hogy áll a dohányzással?
– Életemben nem dohányoztam.
– Önnek a zsíros koszt is árt. Ne egyen túl sok zsíros húst!
– Semmilyen húst nem eszem, nincs rá pénzem. Kényszerből vegetáriánus lettem.
– Azt a nemjóját! Valamit azért csak szeret?
– Hát, bevallom, bármennyire is nélkülözök, még mindig rajongok a nőkért!
– Ez az! Akkor a nőktől tiltom el!
Atata szerint a politikusokat meg a színháztól kellene eltiltani, még ha rajonganak is érte. Vagyis attól, hogy ők diktálják, ki legyen a művészeti vezető. Mert az ilyesmiből mindig valamilyen gubanc támad, mint most a szabadkai népszínházban, korábban pedig az Újvidéki színházban is.
– Nem szép magától, Gyula zomzéd, hogy fenntartásai vannak az MNT vezetőségének a kinevezésekkel kapcsolatos okos döntéseivel szemben – kuncoga a Zacsek. – És nem méltányolja kellőképpen művelődési önkormányzatunk erőfeszítéseit, hogy minden vezetői pozícióra megfelelő káder kerüljön.
– Eltalálta, Zacsek. Már attól a szótól is kinyílik a bicska a zsebemben, hogy káder. Mert rögtön az egykori komitétok jutnak eszembe, ahol a szigorú elvtársak eldöntötték, hogy ki lenne az a vezető, aki leginkább megfelel a párt irányvonalának. Közben oda sem bajszintottak, hogy mit gondol róla az érintett közösség.
Egy szabadkai pasas meséli a barátjának:
– Életem legszebb estéit a színháznak köszönhetem.
– Nem is tudtam, hogy gyakran jársz színházba.
– Nem én, hanem a feleségem.
PISTIKE, kényeztetett nebuló és öntudatos vegetáriánus