A héten alacsonyan szálltak a nejlonzacskók. Az üvöltő szél szaharai sárga homokot hozott magával. Amamának totál apokaliptikus élménye volt. Megdöbbenve ült az ablak előtt, és nézett kifelé.
– Szürke az ég alja, nem látszik a nap. Odakint süvít a szél, sehol senki az utcán, csak a nejlonzacskók röpködnek az egyik fáról a másikra – mormoga maga elé.
– Adjon isten, zomzéd! – toppana be a Zacsek. – Mondja már, mit csinál a zomzédasszony az ablak előtt?
– Önmagával beszél, csak nem tud róla – válaszola atata.
– Hogyhogy nem?
– Azt hiszi, hallgatom.
– Mindent hallok, Tegyula – szakítá meg a férfikuncogást amama. – Nevessetek csak, ilyen lesz majd a világ vége is: sehol semmi, csak az üres këszák repülnek majd a levegőben.
– Még jó, ha repülnek – mondá a fater –, nemrég olvastam, hogy egy bálnának a gyomrában negyven kiló műanyag zacskót találtak!
– Úristen! – hüledeze amama. – Vajon túléli a Föld az embert?
– Nem tudni, Tematild, nem tudni – mondá atata –, minden azon múlik, hogy győzedelmeskedik-e a környezettudatos és természetbarát életmód. Én úgy tartom, hogy a klímaváltozás a Föld klimaxa.
– A természetbarát életmódról jut eszembe – mondá a Zacsek –, olvastam a minap egy apróhirdetést: hatvanéves férfi házasságkötési szándékkal megismerkedne 50–60 éves hölggyel, aki szeret horgászni, és rendelkezik horgászcsónakkal; a jelentkező küldjön egy képet a csónakról.
No de a zősök megítélése alapján társadalmi világ végétől még egy ideig nem kell tartani. Belegrádban méltó felhajtás közepette lezajlott a Zerbia jövője rendezvénysorozat zárónagygyűlése.
– Most, hogy a belegrádi nagy eseményen a Szijjártó magyar külügyes zerbül szólt a tömeghez, várható, hogy majd egy leendő budapesti nagygyűlésen a Dacsics Ivica zerb külügyes majd magyarul szónokol – jegyzé meg atata.
– Ki tudja – töprenge a zomzéd Zacsek –, amilyen jól énekel, lehet, még majd elénekli a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt, mint annak idején a Freddie Mercury.
– Vagy az Az a szép, az a szép című nótát – mondá amama –, azt minden zerb ismeri.
– Azért az nekem mégiscsak furcsa egy kicsit, hogy a zellenzéki tüntetésen állítólag mindössze 7500-an voltak, a haladó bulin pedig 150 ezren is elfértek ugyanazon a téren – merenge el atata.
– Ebbe a legújabb kori zerb sportágba – Ki számol meg több embert a nagygyűlésen? – most ne bonyolódjunk bele – legyinte a Zacsek –, nem is ez a lényeg. A lényeget a belügyes Nebojša mondta ki, úgy fogalmazott, hogy a nagygyűlés megmutatta, hogy ez a hatalom nem egy-két napban, hanem húsz-harminc évben gondolkodik.
Atata erre mondani szeretett volna valamit, de izgatottságában torkán akadt a szó, és erős köhögésben tört ki. Amikor pedig abbahagyta, csak legyintett egyet, amamához hasonlóan kinézett az ablakon, és elbámészkodott a levegőben táncoló zacsikon.
Elnézve őket, a Zacseknek egy vicc jutott az eszébe.
Egy férfi odamegy egy magányosan üldögélő nőhöz a kávézóban, illedelmesen köszönti, majd így szól hozzá:
– Annyira kifinomult, nyugodt és kiegyensúlyozott vagy. Mit iszol?
– Öt mil-li-gram-mos bro-ma-ze-pá-mot.
Ilyen épületes párbeszédben reménykednek állítólag mind a hatalom, mind az ellenzék képviselői is. Legalábbis mindkét fél a párbeszéd fontosságáról beszél.
– Én nem értem, mi szükség van a párbeszédre – értetlenkede a fater –, amikor a Vučko még a télen szépen megmondta, hogy akkor sem teljesít egyetlen ellenzéki követelést sem, ha ötmillióan vonulnak fel!
– Tudja, zomzéd – így a Zacsek –, szükség van a párbeszédre hatalom és ellenzék között, csak az a baj, hogy itt mindenki úgy képzeli el a párbeszédet, mint ahogyan azt ezek az újkori sztárok, a youtuberek folytatják, akik lényegében önmagukkal beszélgetnek.
Én uopste nem értem mi a baj a youtuberekkel. Meg is mondtam a zősöknek, ha megnövök, youtuber leszek. Ülök itthon a szobámban, és eltársalgok önmagammal.
– Hm, Pistike, tetszett a Csodapark című rajzfilmben látott hihetetlen vidámpark, szeretnél te is egy ilyet?
– Nem is tudom, Pistike, biztos érdekes dolog lenne elbeszélgetni az állatokkal. Megkérdezném a Párduc cicánkat, hálás-e nekünk, amiért a gondját viseljük, vagy saját rabszolgáinak tart bennünket?
Na és ezeket az épületes eszmefuttatásaimat annyi kíváncsi gyerkőc követné összes szabadidejében, hogy a csipszgyárak sorra jelentkeznének jobbnál jobb ajánlatokkal, hogy műsoraimban az ő termékeiket nassoljam, és dicsérjem közben.
– Hallod, Tepisti – töprenge el amama –, ez nem is olyan rossz ötlet, lehet, többet megkeresnél így, mint az apád meg én ketten. Ha belegondolok, akár fel is mondhatnék, és csak azzal foglalkozhatnék, hogy a szobád mindig tiszta legyen, ne lássa ország-világ, mekkora ruszvaj van néha odabent.
Na ez egy nyomós ok arra, hogy még ne fogjak bele a youtuberkedésbe, mármint az, hogy ha épp nem folytatnám a kimerítő eszmecserét önmagammal, akkor egész álló nap amama jótanácsait kellene hallgatnom, azt pedig a világ összes csipszgyára se tudná megfizetni.
Ja és a zősök azt mesélik, hogy az idén más is megfizethetetlen lesz.
– Tegyula – mondá amama –, kezdj el megbarátkozni a gondolattal, hogy az idén kevés salátát és főzeléket eszel, a nagy szárazság miatt a zöldségféle luxus lesz.
– Nem baj, Tematild – törőde bele a fater a kilátásokba –, valahogy majd csak kibírom, hogy a rántott hús meg a disznópecsenye mellé nincs gombaszósz meg zöldbabfőzelék, majd eszek melléjük kenyeret, nincs is annál finomabb, mint amikor az ember megtöri a langyos cipókát és jól megtunkolja a zaftos pecsenyezsírban!
– Tegyula! – hörtyene fel a muter. – A szívproblémád miatt tudod, hogy kerülnöd kell a zsíros ételeket! Még csak az hiányzik, hogy valami bajod essen!
– Nem kell túlságosan aggódnia, zomzédasszony – próbálá nyugtatni amamát a Zacsek –, a sertéshús is megdrágul, úgyhogy egálban lesznek a zöldségfélékkel.
– Látod, Tematild – mondá a fater –, nem kell parázni, mindig minden elrendeződik valahogy. Most már azon sem kell töprengeni, hogy mekkora ajándékot vigyél az orvosnak, a törvény szépen kimondja mennyit szabad: az egyenkénti ajándékok értéke nem haladhatja meg az átlagbér 5 százalékát, azaz a 2726 dinárt, teljes értéke pedig nem lehet nagyobb a nettó átlagbérnél, azaz az 54 521 dinárnál.
– Nahát, Tegyula, nálunk legalizálták a korrupciót? – csodálkoza el amama.
– Ez már nézőpont kérdése, zomzédasszony – mondá a Zacsek. – Valaki így látja, másvalaki meg úgy, hogy az alkalmi ajándékok értékének a meghatározásával végre sikerül majd megfékezni a korrupciót az egészségügyben.
– Csak azt nem határozza meg az egészségügyi védelemről szóló törvény, hogy ez az összeg egyszeri alkalomra vonatkozik, vagy egy meghatározott időszakra, és ha igen, meddig tart ez az időszak, egy hónapig, vagy egy évig? – dünnyöge atata. – Mert ha minden egészségügyi dolgozónak minden alkalommal szabad a meghatározott összegű ajándékot adni, akkor félő, hogy a tehetősebb páciensek előnyt élveznek majd a többi beteggel szemben.
– Szerintem az államvezetőség így akarja itthon tartani az orvosokat – állapítá meg amama.
Amiről a Zacseknek egy vicc jutott az eszébe.
Kérdezi az orvos a páciensét:
– Maga helyezte a zsebembe ezt a borítékot?
– Nem, doktor úr – motyogja a beteg.
– Na és miért nem?!
– Énszerintem ez igazságtalanság! – szóltam bele a nagyok társalgásába.
– Micsoda, Tepisti?! – kérdé meghökkenve amama.
– Hát az, hogy a doktorokat megajándékozhatjuk, ha meggyógyítanak bennünket, a tanítónéninek meg nem vihetek ajándékot, ha… ha jól megtanítja a leckét… vagy a rendőrbácsit atata nem ajándékozhatja meg, ha nem veszi észre, hogy a gepekben nincs vontatókötél vagy elsősegélydoboz…
– Igaza van a gyereknek – mondá atata –, ez diszkrimináció!
Pistike, környezettudatos korrupcióvadász és leendő youtuber
