Atata a napokban nagy megelégedéssel dicsérte a saját eszét, hogy sikeresen elhárította amama kezdeményezését, és nem utaztunk el valami külföldi egzotikus helyre élvezni az ősz gyönyörűségét, mint mondta: a legjobb itthon mélyen magunkba szívni a sült paprika illatát.
– Száz szerencse, Tematild, hogy maradtunk a fenekünkön – veregeté a saját vállát az öreg –, a legrégibb brit utazási iroda, a Thomas Cook csődbemenetelével most valószínűleg valamelyik reptéren rostokolnánk 600 ezer másik szerencsétlen turistával együtt.
– Bennünket, Tegyula, ilyen veszély nemigen fenyeget – jegyzé meg beletörődötten amama –, mert mi általában azon a nemes testrészünkön időzünk, mozgalmasabb napokon hol az egyik széken ülök, hol a másikon.
És igazat kell adnom az öreglánynak, mert a fater utazási téren irtó vaskalapos. Úgy tartja, hogy ahová nem lehet eljutni gyalog vagy kerékpárral, oda el sem kell indulni. Ezt időről időre büszkén hangsúlyozza, mostanság azt is hozzátéve, hogy azért, mert ő ilyen környezetbarát típus, zöld aktivista, vagy mi a szösz. Olyasvalami, mint az a világhírű tizenhat éves svéd Gréti leányzó, akinek a dühös tekintetétől a héten majdhogynem minden politikus és mágnás becsinált az ENSZ klímacsúcson. Bevallom, én se szívesen ugróiskoláznék vele. Még majd rám förmedne, hogy hogyan merészelek úgy ugrálni, ahogy nekem tetszik. De visszatérve az öreghez, szerinte ő a biciklimániájával harcol az üvegházhatás ellen, pedig ez csak nagy duma a részéről, a mindennapossá vált klímamizéria előtt is ugyanígy kerekezett.
– Ne beszélj így, Tematild – mondá atata –, magad is tudod, hogy nagyon picin múlott, hogy nem egyeztem bele, hogy az Oktoberfestre kiutazzunk meglátogatni Bajorországba szakadt barátainkat.
– Jaj, Tegyula – hüledeze amama –, a becskereki sörnapokra se jutottunk el, nemhogy a münchenire!
– Meg nem is annyira szakadtak azok, akik Németbe vándoroltak – toppana be a zomzéd Zacsek. – Azt mondják, hogy arrafelé úgy eldobják a samponflakonokat, hogy előtte nem lögybölik ki belőle a maradékot!
– Hihetetlen! – csodálkoza amama. – Igaz, nekem meg azt mesélték, hogy ott a szappant csak addig használják, amíg látszik a beleformázott márkanév.
– Amilyen szappanjaik vannak, ez nem nagy valami – legyinte az öreg. – A múltkor vettem az egyik ilyen zuper bevásárlóközpontban egy echte nyugati szappant, háromszor kezet mostam vele, és szétfolyt, mint a majonéz. Csúcsminőség káo! Ájdë bré!
Az utazásról pedig a Zacseknek egy hülye vicc jutott a zeszébe.
A srác dicsekszik a lánynak:
– Eh, hol mindenhol nem jártam: Olaszországban, Angliában, Franciaországban, Japánban… Még Amerikában sem jártam!
Amerikáról pedig a faternak eszébe jutott, hogy a napokban az amerikai Nevada államban található 51-es körzetnek becézett katonai bázis közelében több száz ufóvadász gyűlt össze akciózni, egyesek Európából érkeztek az ötven lakosú Rachel városkába.
– Biztos tudományos jellegű tanulmányútnak fogták fel a nevadai kiruccanást – kuncoga a fater –, mert az 51-es körzetet az az összeesküvés-elmélet övezi, hogy az amerikai hadsereg itt őrzi a felénk vetődött földönkívülieket.
– Én csak azt nem értem – értetlenkede amama –, hogy van az, hogy az összes sci-fi filmben és regényben az ufók mindig Amerikába érkeznek?! Sose hallottam még, hogy egy ufó Szudánba, Afganisztánba vagy Zerbiába érkezett volna!
– De zomzédasszony – így a Zacsek –, erre van épkézláb magyarázat! Az ufónak, amely annyira intelligens, hogy több millió fényévnyi távolságról idetalál, annyi esze csak van, hogy megfelelő országot válasszon, nem fog tán amint ideért felcsapni migránsnak vagy gastarbeiternek!
Az ufókról pedig atatának egy régi bánáti történet jutott a zeszébe.
Hazaindult Láló a rétről, útközben betért a kocsmába legurítani néhányat. Sötétedni kezdett már, amikor elhagyta a bircuzt, a rádióban éppen akkor mondták be, hogy a környéken földönkívüliek jelentek meg: zöld színű, dülledt szemű, apró termetű lények, akiknek földig ér a kezük, és ami a legfontosabb: békések, ha valaki netán összefutna egyikükkel, nyugodtan mutatkozzon be neki, semmi bántódása nem fog esni. Megy Láló az erdőn keresztül, amikor egy apró termetű, dülledt szemű, zöld színű lényre lesz figyelmes, akinek földig ér a keze.
– Jó estét kívánok! Láló vagyok!
Az alak azonban, ahelyett, hogy köszöntötte volna Lálót, a bokor mögé szökött. Láló utána ment.
– Jó estét! Láló vagyok…
Az illető ismét elhúzta előle a csíkot, de a kitartó Láló csak nem adta fel, és újra utánament.
– Jó estét! Láló vagyok…
– Én meg az erdész vagyok! És hagyj már végre békén, hogy elvégezhessem a dolgom!
Ám a Zacsek egy igen szembetűnő furcsaságon akadt fenn a héten.
– Zomzéd, látta azt, hogy Újvidék utcáin kínai rendőrök járőröznek?! – kérdé meghökkenve.
– Bizony láttam, zomzéd – bólogata atata –, és azonnal totálfatál kisebbségérzetem támadt. Hát képzelje el, jön az észak-bácskai magyar diák Noviszádra, megkérdezi az anyanyelvén a hekustól, melyik út vezet a Telepre, az meg csak néz rá, mint Jackie Chan két kaszkadőrmutatvány között.
– A kínai zsaruk csak azért vannak a tartományi székvárosban, hogy segítséget nyújtsanak az egyre több kínai turistának a városban – magyaráza amama, de a két atyafi rá sem hederíte.
– Én meg attól tartok, zomzéd – jegyzé meg zomorúan a Zacsek –, hogy a nem kínai zsernyák sem tudna válaszolni a magyar diáknak, annak ellenére, hogy Újvidéken meglehetősen sok magyar él.
Amama azonban egy másik különös jelenségre figyelt föl a héten.
– Észrevettétek, hogy körülöttünk mindenfelé egyre több nyugdíjas dolgozik: az autóbuszokat nyugdíjasok vezetik, a boltokban nyugdíjasok szolgálnak ki, az építkezéseken nyugdíjasok lapátolnak – mondá az öreglány.
– Mert nincs más – bólogata zomorúan a Zacsek. – A fiatalok elmennek, és nemigen jönnek vissza, hiába próbálják visszacsalogatni őket ilyen-olyan kedvezményeket kínáló tervekkel. Pedig külföldön sem rózsás a helyzet! Ismerek én olyan nyugdíjasokat, akik biztos ellátmányuk ellenére azért kénytelenek dolgozni, hogy segítsék a nyugati jólétbe költözött gyereküket!
– A mostani nyugdíjasok a munkájukért kapott fizetséget mellékkeresetként foghatják fel – mondá a fater. – Attól tartok azonban, hogy majd mi az ő korukban azért leszünk kénytelenek dolgozni, mert egyáltalán nem lesz semmilyen ellátmányunk öreg napjainkra.
Amiről a Zacseknek a következő vicc jutott az eszébe.
Egy angol, egy francia és egy zerbiai nyugdíjas arról beszélgetnek, hogyan telnek a napjaik:
Angol nyugdíjas:
– Én reggel miután felkeltem, fogok egy üveg whiskyt, elviszem a klubba, és ott töltöm az egész napom.
Francia nyugdíjas:
– Én reggel miután felkeltem, fogok egy üveg konyakot, elviszem a barátnőmhöz, és ott töltöm az egész napom.
Zerbiai nyugdíjas:
– Én reggel miután felkeltem, fogok egy üres üveget, belepisilek, elviszem a körzeti rendelőbe, és ott töltöm az egész napom.
Pistike, ugróiskolázó ufóvadász
