Az év elején kieszeltem, hogy majd április elsejére jól megviccelem amamát. Azt terveztem, bejelentem, hogy szeretnék neki bemutatni egy számomra kedves kiscsajt, aki nemrég költözött a városba, és a B-be jár. Arra számítottam, hogy az öreglány ennek hallatán totál meghatódik majd, és bezsongva elkezd kérdezgetni, hogy kiféle-miféle a kislány, hogy néz ki, meg kik a szülei. Erre én elmondtam volna, hogy nagyon szép az arca, nagy sötét szemei vannak, és kétoldalt hosszú copfokat hord, kiköpötten úgy fest, mint az a Pokahontasz nevű indián bige abban a gyönyörű rajzfilmben, az apja költő, az anyja pedig tanárnő. Biztos voltam abban, hogy a hallottaktól a muter teljesen odalesz, s amikor végül megkérdi, hogy is hívják ezt a számomra oly szimpatikus leányzót, azt mondom neki: Áprily Lili!
Végül mégsem meséltem el neki ezt az agymenést, mert láttam, mennyire megviseli ez a mostani járványhelyzet. Minden délután három órakor atatával leül a tévé elé, meghallgatja a legújabb információkat, aztán azt mondja, hogy ő többé nem nézi a tájékoztatási műsorokat, mert csak felidegesíti magát a sok rossz hír hallatán, de alig múlik el néhány óra, és máris újra ott ül a fater mellett.
Ehelyett inkább elküldtem a Zacsek Petinek egy viccet, hogy mondja el a mamájának.
Április elsején Móricka felhívja az anyukáját:
– Anyu, gyere gyorsan haza, a bejárólányon egy idegen bácsi fekszik meztelenül!
Az anya persze szalad haza, és ahogy belép az ajtón feldúltan, Móricka vigyorogva mondja neki:
– Hehe, anyu, ez csak áprilisi tréfa volt! Nem is egy idegen az a bácsi, hanem apu!
Amamához mérten atata látszólag jobban viseli a helyzetet, de én tudom, hogy neki sem mindegy, csak bennünket akar egy kissé megnyugtatni, olykor meg felvidítani.
– Nem is igaz, Tematild – mondá az öreg –, hogy csupa rossz hírek vannak a tévében, ahogyan állítod. Most jelentették be, hogy a járványhelyzetre való tekintettel minden felnőttkorú zerb állampolgár kap száz eurót!
– Nem mondod, Tegyula – csodálkoza a muter –, az állambácsik ilyen fukarok lettek?! Emlékszel, anno a Dinkić ezer eurót ígért!
– Ja – bólogata a fater –, az ígéretek is elvesztették értéküket, szakkifejezéssel élve: devalválódtak. No, de ahogyan betartotta, a Dinkić akár tízezer eurót is ígérhetett volna.
– Emlékszel, azon a pénzen szerettünk volna elmenni egy itáliai körútra: Milánó, Velence, Firenze, Róma… – sóhajta az öreglány.
– Egészen pontosan: szerettél volna – helyesbíte az öreg. – Én már akkor is azt vallottam, hogy nem kell annyit császkálni a nagyvilágban, mert előbb-utóbb ez megbosszulja magát. Egyáltalán nem vágok fel vele, de amint tapasztaljuk, sajnos nekem volt igazam. És újfent is azt mondom, sokkal fontosabbak a belső utazások, amelyek során az ember mindig önmagához jut el, ahogyan B. Horváth István költőbarátom már rég megverselte: „Mit nekem New York, Párizs! Képzeletem interkontinentális.”
Szerencsére nem bonyolódott bele könyvekről, filmekről és zenealbumokról szóló hosszan tartó filozofálásba, ahogy szokta, ahelyett inkább feltett egy találós kérdést amamának.
– Ha már szóba hoztad Itáliát, mondd, Tematild, tudod-e, hogy az olasz férfiak miért szeretnek bajuszt viselni?
A muter megvonta a vállát.
– Mert így jobban hasonlítanak az anyjukhoz!
Amennyire én fel tudom mérni, a megígért száz-száz euró azonban eltörpül a járvány okozta negatív gazdasági következmények mellett.
– Zörnyű világ jön, zomzéd – panaszolá a Zacsek a napi skype-olásuk közben a faternak –, nagyon sok vállalat a csőd szélére kerül, teljesen leáll vagy kénytelen lesz csökkenteni működési kapacitását. Attól tartok, hogy az egésznek a zegény dolgozók isszák meg a levét, és rövid időn belül ugrásszerűen megnő a munkanélküliek száma!
– Belegondolni is rossz – mondá atata. – És ez az itthonról történő munka sem egy leányálom, nyolc óra helyett gyakorlatilag egész nap dolgozom.
– Attól tartok, zomzéd, hogy egyes munkaadóknak ez az állapot még majd meg is tetszik – spekulála a Zacsek –, felmérik, hogy jó költségtakarítás lehet: nem kell útiköltséget fizetni a dolgozónak, a munkahelyen fűteni rá, takarítani utána, sőt még irodahelyiséget vagy műhelyt sem kell bérelni!
– Beszéljünk inkább szebb dolgokról – válta témát az öreg. – Azt olvastam, hogy Kínában lassan rendeződik a helyzet. Vuhanban újranyitottak a plázák és a piacok. A ketrecek ismét teli vannak kutyával és macskával.
– És valószínűleg jóféle denevér-pörkölt is kapható a standok közt – jegyzé meg a Zacsek.
– A kínai vezetés kijelentette, hogy legyőzték a vírust, s úgy tűnik, az emberekben már nincs félsz attól, hogy a járvány újra felütheti a fejét – fűzé hozzá a fater.
Amiről a Zacseknek a következő vicc jutott az eszébe.
– Gyuszi bácsi, nem fél a koronavírustól?
– Miért félnék? Van pálinkám.
– A pálinka jó a koronavírus ellen?
– Az ellen nem, de a félelem ellen kiváló.
A félelem ellen én indiánosat szoktam játszani. Ilyenkor az udvar az én rezervátumom. A héten szerencsére kissé szebb lett az idő, s végre tudtam volna szuperül apacskodni, de amama ragaszkodik hozzá, hogy még az udvarban is viseljek védőmaszkot. Na, most, ki látott már indiánt ilyen nyavalyával?! Úgy nézek ki, ha felteszem, mint egy bandita, aki bankot indult rabolni.
Erről jut eszembe, érdekes, hogy manapság már sokan a boltokba és a bankba is ilyen álarcokban mennek be. Belegondoltam, mi történt volna, ha atata csak néhány héttel ezelőtt a teljes arcát takaró maszkban beállít a bankba. Ma biztos ő is karanténba lenne csukva. És nem biztos, hogy 28 napra!
Én már azt is elképzeltem, mi lesz majd, ha ez a sok védőmaszk a szemétbe kerül, elárasztja az erdőket, réteket és vizeket. Lelki szemeim előtt látom, ahogyan a jövőben a kormányok meg a parlamentek fontos üléseket tartanak, hogy betiltsák őket, mint anno a nejlonzacskókat! A jövőbeni rémkép nem a vízen úszó vagy faágakon lengedező kësza, hanem a virágokra tekerőzött vagy a folyó felszínén lengedező sebészmaszk lesz.
Ezt meg is írtam a Zacsek Petinek, aki küldött egy nagy szmájlit, meg egy viccet.
– Apa – kérdi Móricka az édesapját –, a sebészek miért viselnek szájmaszkot?
– Azért, fiam, hogy a páciensek később ne ismerjék fel őket.
A héten atatának is megfordult a fejében, hogy ha ez az állapot néhány hónapig eltart, őt sem ismerik már majd fel az ismerősök, és nem azért, mert szájmaszk lesz rajta, hanem abból kifolyólag, hogy a kijárási tilalom ideje alatt a fodrászüzletek sem tartanak nyitva.
– Amíg a Pisti kissé nagyobb hajjal olyan cuki lesz, én majd úgy festek, mint egy őszülő vén hippi – lamentála az öreg –, és hát, mi tagadás, Tematild, neked sem válik előnyödre, ha hónapokig nem mész fodrászhoz!
– Te csak ne sokat aggódjál az én frizurámon, Tegyula – kontráza amama –, mert én, ha szükségét érzem, fogom magam, és egyedül befestem a hajamat!
– Ettől tartottam én is – csóválá meg a fejét atata –, meg attól, hogy utána nekem kell majd fertőtlenítenem a fürdőszobát.
És azt is mondta még a fater, hogy ha majd egyszer végre kimegyünk az utcára, a frizurák láttán az idősebbeknek az lesz az érzése, hogy egy időgépben visszatértek a nyolcvanas évekbe, a fiatalabbak pedig azt hiszik majd, hogy a kijárási tilalom alatt mindenkit elvittek az ufók, és mielőtt visszahozták volna, igazítottak egyet a frizuráján.
A fater gyerekkorában nagyon menők voltak a tudományos-fantasztikus művek, onnan szedi ezt az ufós dolgot, csak hát mindaz, amit ezekben az alkotásokban leírtak, merő túlzásnak bizonyult. Olvastam valahol, hogy a sci-fi írók anno azt hitték, hogy 2020-ra telepeink lesznek a Marson meg a Holdon, ehhez képest a Föld lakosságának zöme még csak most tanul helyesen kezet mosni.
Pistike, indiánrezervátumba zárt, kócos ufó
