Atata a héten kissé furán viselkedett. Hol a hintaágyban ringatózva csóválta a fejét, hol mosolyogva le-fel járkált az udvarban, hol pedig csendben merengett a fotelban. Totál úgy viselkedett, mint az a nagykeretű szemüveget viselő, amerikai színész-rendező, aki szerint semmilyen emberi tevékenységnek nincs semmi értelme, merthogy tágul a világegyetem. Mondtam is a héten amamának, ugyan mit számít, hogy megírtam-e magyarból a fogalmazást, vagy elkészítettem-e matekból a házi feladatot, amikor lassan eltűnik a világűr. Mire a muter jól leteremtett, és megtiltotta, hogy ezentúl velük nézzem Woody bácsi filmjeit.
– Még hogy eltűnik a világűr?! – zsörtölőde az öreglány. – Felőlem kialudhat a zösszes csillag, és a világmindenséget elnyelheti egy nagy fekete lyuk, az igekötős igék helyesírását akkor is meg kell tanulnod!
Erre mit lehet mondani?
Nos, visszatérve a faterhoz, ő pontosan úgy viselkedett a héten, mint ez a vicces krapek: kétségbeejtően nevetséges volt.
– Ugyan, áruld már el, Tegyula, mi bánt – mondá neki amama.
– Semmi különös, Tematild – legyinte közömbösen a fater. – Jelen pillanatban éppen azon töprengek, hogy a világon miféle összefüggések vannak. Ismered a pillangóhatást: egy pillangó valahol Kínában meglebbenti a szárnyait, amitől Amerikában tornádó kerekedik.
– Mit mondjak, irtó izgalmas téma az elmélkedésre karanténos időkben – jegyzé meg némi malíciával amama.
– Éreztem a szavaidban az iróniát, Tematild – mondá a fater –, pedig nem is sejted, mennyire közeli példa is akad a pillangóeffektus igazolására. Olvastam nemrég: valaki Vuhanban befal egy csajka denevérpörköltet, egy hétre rá pedig a szajáni kisboltban nem lehet élesztőt kapni!
– Elképesztő felfedezés, Tegyula! – ismeré el a muter. – Még csak az hiányzik, hogy ettől a rettentően megterhelő agytornától becsavarodjál itt nekem.
– Megboldogult nagyanyám is folyton ettől tartott – sóhajta az öreg. – Mindig azt mondogatta: ne olvassál annyit, kisfiam, mert a végén még majd megbolondulsz!
– Látod, más is észrevette, hogy hajlamos vagy a begolyózásra – mondá amama. – Ez olyan női megérzés.
– Apa, mi az a női megérzés? – csatlakozám én is a társalgáshoz.
– Az, Tepisti, tudományosan megfogalmazva, a logika teljes hiányának árnyaltabb megfogalmazása – világosíta fel az öreg.
– Ha-ha – kacaga amama. – Az a baj, hogy te nem látod magadat, és nem tudod megítélni, mi van. Néha olyan búskomor vagy, hogy az ember legszívesebben ríva fakadna, ha rád néz, aztán már édesen somolyogsz, mint a jóllakott pufók ufók, majd magadban motyogsz. Hát, szerinted, mire kellene vélnem ezt a viselkedést?!
– Lehet, hogy ezek az egyre hosszabb hétvégék teszik – töprenge el atata. – Vagy még inkább ez a folyamatos bizonytalanság: most akkor mikortól is, és meddig nem szabad majd elhagyni a lakást. Egyszerűbb lenne, ha elrendelnék, hogy senkinek sem szabad uopste kimennie, és majd csak akkor szólnak, ha már igen, ne veszítsük a drága időnket tájékoztatási műsorok követésével.
– Te tényleg megőrültél, Tegyula! – hördüle fel az öreglány. – Azt szeretnéd, ha egyáltalán nem mehetnénk ki?!
– Miért ne, Tematild? – így a fater. – Legalább tudnánk, hányadán állunk. Olyan lenne, mint a sorkatonaság, csak az első három hónap nehéz, utána megszokja az ember.
– Neked tényleg pszichológust kell keresni – hüledeze a muter.
– Ha gondolja, zomzédasszony, én szívesen elkísérem a zomzédot egy jóféle agyturkászhoz – toppana be mindannyiunk őszinte meglepetésére a Zacsek, aki már hetek óta csak skype-on értekeze a faterral, és mielőtt még bárki bármit is mondhatott volna, elmeséle egy idevágó viccet.
– Doktor úr, teljes letargiába estem, nincs étvágyam, állandóan fáradt vagyok – panaszkodik a beteg a pszichológusnak.
– Uram, ön depressziós – mondja neki az orvos. – Abba kellene hagynia az ivást!
– Még életemben nem ittam egy korty alkoholt sem!
– Akkor szokjon le a dohányzásról!
– Még egy szál cigaretta nem volt a számban!
– Akkor ne hajtsa annyira a nőket!
– Doktor úr, én még egy nővel sem voltam életemben!
– Ez esetben menjen haza, igyon egy konyakot, szívjon el egy szál cigarettát, csípjen fel egy helyes nőcskét, és minden rendben lesz.
– Gondolom, zomzéd, nem haragudna, ha a pszichológusa önt is ilyen tanáccsal látná el – jegyzé meg epésen amama, és elvonula a konyhába.
– Hagyja, zomzéd – legyinte a fater –, ma egy kissé fel van paprikázva.
– Nem maradok sokáig – mondá a Zacsek –, csak átugrottam megnézni, amíg lehet, ugye, hogy minden rendben van-e a szomszédságban, mindenki jól van, semmi sem hiányzik, és már itt sem vagyok.
– Üljön azért le egy percre – invitálá a zomzédot a fater. – Egy kupicával tán csak belefér – és már tölté is a stampedlibe az illatos birspárlatot.
– Mit szól ehhez az egész szituációhoz, zomzéd? – kérdé a Zacsek, miután felhörpintette a pálinkát.
– Én nagyon semmit – válaszola atata. – Látta, a héten továbbfejlesztettük a lényegmentes jelenségek listáját: az alkoholmentes sör, a koffeinmentes kávé és a húsmentes húsgombóc után felfedeztük az újságírómentes sajtótájékoztatót.
– Valamiben csak a fejlett világ előtt haladunk – kuncoga a Zacsek.
– Biztos így akarják védeni a zegény zsurnaliszták egészségét – szóla közbe a konyhából amama.
– Lehet, Tematild – bólogata az öreg –, ám így a közvetlen újságírói tudakolózást is ellehetetlenítették.
– E-mailben lehetett feltenni kérdéseket – mondá a muter. – Többet is megtudtam, mint amennyire kíváncsi voltam.
– Őszintén szólva, ezekben a twitter-politikai időkben, amennyi szó esett a digitális forradalom fontosságáról, abban bíztam, megoldják, hogy majd a zorvosok napi tájékoztatására az újságírók bekapcsolódhatnak skype-on – mondá a Zacsek.
– Végül is, ha mi ketten tudunk így kommunikálni, ők is megoldhatták volna – érte egyet a fater.
– Ám már nem csak mi élünk ezzel a technikai vívmánnyal, az asszony az anyósomat is megtanította skype-olni – mondá a Zacsek.
– És hogyan tetszik a kedves anyósának a virtuális kommunikáció? – kérdé amama.
– Mindenestül oda van érte – felele a Zacsek – Azt mondta, hogy ez egy remek találmány: az embernek egész nap lehetnek vendégei anélkül, hogy sütit és kávét kellene nekik készítenie, és még takarítani sem kell utánuk.
Ez egy kicsit olyan, mint a távoktatás: ily módon is megtanulhatunk mindent ugyanúgy, mint az iskolapadban, csak éppenséggel nem kell bejárni a suliba, ami totál kúl, csak néha hiányzik egy kis rohangálás a srácokkal. Évekig azt sulykolták a fejünkbe, hogy mennyire fontos a mozgás, most meg bezárnak a négy fal közé! Jólesne már egy tornaórai foci. Így most egyáltalán nem tudom, hányasom lesz testnevelésből. Erről megint a szemüveges krapek jut eszembe, ő mondta az egyik híres filmjében azt, hogy „aki nem tudja csinálni, az tanítja, és aki tanítani se tud, abból lesz a tornatanár”. Ezen én nagyon sokat rötyögtem, majdnem annyit, mint azon az iskolapszichológusos viccen, amit a Zacsekpeti írt cseten.
Az ifjú pszichológusnő az iskolában kap állást. Rögtön az első nap meglát egy fiút, aki nem futkározik a többiekkel, csak áll magában. Odamegy hozzá és megkérdezi tőle:
– Jól érzed magad?
– Jól.
– Akkor miért nem futkározol a többi fiúval?
– Mert én vagyok a kapus.
Általában én is védeni szoktam, ha focizunk, biztos azért is tetszett annyira ez a vicc, ám amama mindent képes elrontani. Bejött a szobámba, és rám ripakodott, hogy ahelyett, hogy itt röhécselek, mint a fakutya, jobban tenném, ha kézbe venném az egyik házi olvasmányomat.
– Félek – mondám neki félénken.
– Na és mégis mitől?! – kérdé meglepetten az öreglány.
– Attól, hogy nehogy megbolonduljak.
Pistike, bolondozásra hajlamos pufók ufó
