Csendben ültünk az ablaknál, atata, amama és én, és a függöny mögül kukucskálva figyeltük az utcán korzózó nyugdíjasokat, akiknek több mint egy hónap bezártság után a héten engedélyezték, hogy az otthonuk közelében fél órát sétáljanak. Felvették az ünneplőjüket, és alighogy lehetővé vált számukra a kilépés, mosolyogva elárasztották az utcát. Számunkra pedig eddigre életbe lépett a kijárási tilalom, és csak irigykedhettünk.
– Még csak a zászlócskák hiányoznak a kezükből, hogy az egész jelenségnek felvonulás hangulata legyen – csipkelőde atata.
– Ne epéskedj, Tegyula – pírongatá az öreget amama –, biztos gondolják magukban: Na most látjátok, milyen az, ha az ember nem mehet ki!.
– Hallod, Tematild, engem uopste nem zavar az állandó itthonlét – mondá a fater. – A 84 órás bezártság sem viselt meg különösebben. Amikor lejárt, arra gondoltam, most már kimehetek, no, de minek?! Bevallom, néha már attól tartok, hogy lassan minden visszatér a rendes kerékvágásba, és ki kell majd menni a nagyvilágba a sok rohanó ember közé. Borzasztó!
– Azzal azért tisztában vagy, Tegyula, hogy ez az állapot mégsem tarthat örökké – figyelmezteté őt a muter.
– Az igaz, Tematild – érte egyet atata –, ám nekem mégiscsak úgy tűnik, mintha egy kicsit átgondolatlanul hoznák a döntéseket. Vagy eddig voltak túl szigorúak, vagy most lettek hirtelen túl engedékenyek. Mindenesetre, én még egy ideig maradnék a négy fal között.
– Nem vagy te egy kissé agorafóbiás, Tegyula? – jegyzé meg amama, mire a fater csak megvoná a vállát.
– Atata, mi az az agorafóbia? – kérdém tőle.
– Az, Tepisti, olyan betegség, amikor az ember fél a nyílt terektől, nem mer kimenni az utcára – magyaráza a fater –, súlyos esetben még a bejárati ajtón kívülre sem merészkedik.
– Amama – fordulék az öreglány felé.
– Mondjad, Tepisti!
– Attól tartok, hogyha megkezdődik az iskola, én is agorafóbiás leszek.
A mutert annyira sokkolta a kijelentésem, hogy még másnap sem tudott napirendre térni felette. Amikor betoppant a Zacsek, aki a héten újra elkezdett naponta átjárni hozzánk, merthogy szerinte, ha már a piacok is kinyitottak, akkor miért ne társaloghatnánk így mi is, szóval, amint a zomzéd belépett a házba, az öreglány rögtön elmondta neki, mit mondtam előző este.
– Ez óriási! – ujjonga a Zacsek. – Nemrég tanulmányoztam a különböző fóbiákat, amiktől az emberek szenvednek, a gyereknek igazából didaszkaleinofóbiája lehet: iszony a suliba menéstől!
– Az én időmben azt még iskolaundoritisznek hívtuk – jegyzé meg nevetve atata.
– Ne viccelődj ilyesmivel, Tegyula – dorgálá meg őt amama.
– Ne legyen ilyen zigorú, zomzédasszony – mondá a Zacsek –, tréfálni szabad. Mire mennénk humor nélkül? Besavanyodnánk, mint a magukat mindig komolynak tartó politikusok és entellektüelek, akik éppen az efféle viselkedéstől lesznek olykor viccesek. A humorérzékre nagy szükség van, hogy elviseljük a nehézségeket az életben. Ami pedig a félelmeket illeti, az általam olvasott tanulmányban pontosan 365 fura fóbiát említenek.
– Biztos azért van ennyi, hogy a hipochondereknek az év minden napjára jusson egy – kuncoga a fater.
– Képzelje, zomzéd – ámuldoza a Zacsek –, létezik félelem a szép nőktől!
– Remélem, Tegyula, hogy az agorafóbiád mellett ezzel a fóbiával is rendelkezel – heccelőde amama.
– Ez a nyavalya biztosra vehetően elkerülte a személyemet – évőde atata –, máskülönben nem tudnék veled egy házba zárva élni, Tematild.
– Az a te szerencséd, Tegyula – pirula el amama –, hogy irtó huncutul tudsz kedveskedni.
– Szóval, zomzéd – fordula az öreg a Zacsek felé –, miféle fura félelmeket dédelgetnek magukban az emberek?
– Például van félelem a térdektől, az árnyékoktól, a bohócoktól, a számoktól, a jó hírtől, a Holdtól – sorola a Zacsek –, a rettegést az új dolgoktól pedig cenofóbiának hívják.
– Nem kizárt, hogy erre hajlamos vagyok – állítá fel a diagnózist a fater –, minden változást nehezen viselek, lehet, ezért is zavar, hogy nem tudom előre, mikor milyen újabb intézkedést hoznak, és az pontosan mikortól is érvényes.
– Én pedig az asszony mellett az évek során minden bizonnyal makrofóbiás lettem – sóhajta a Zacsek –, az ugyanis rettegés a hosszú várakozásoktól.
– Ennek a fóbiának a gyakorlásához most nincs szükség az asszonyra, zomzéd – legyinte atata –, elegendő, ha elmegy a boltba, és vár, aztán átmegy a pékhez, és vár, majd átugrik a patikába, és vár, kígyózó sorban állva vár hosszadalmasan.
– Magának igazán jót tesz ez a karantén, zomzéd – mondá amama némi malíciával a Zacseknak –, ha effélékre is jut ideje.
– Fontosnak tartom a pszichémmel foglalkozni – válaszola a Zacsek –, és az egészségem megőrzése érdekében tudnom kell, mitől kell tartanom. Egyébként az egyik fóbiáról a maga nyelvi érzéke jutott az eszembe. Képzelje, van olyan, hogy félelem a hosszú szavaktól!
– Nahát, zomzéd – ámuldoza a muter –, ezt aztán érdemes tudni. Ha netán belém kötne egy ilyen fóbiában szenvedő alak, ezentúl tudom, mit kell tennem, csak annyit mondok neki, hogy Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért!, és máris elkotródik.
– Próbálkozhatsz, Tematild német jogi kifejezésekkel is – adá a tippet az öreg –, azok nem csak hosszúak, de még a hangzásuk is olyan, hogy az emberben egy pillanatra meghűl a vér. Itt van például a jogi védelmet nyújtó biztosítótársaságok megnevezése, a Rechtsschutzversicherungsgesellschaften, vagy a mára már hatályon kívül helyezett, a marhahúskészítmények címkézésére vonatkozó előírások betartásának felügyeletéről rendelkező Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz.
– Nem kell semmilyen fóbiában szenvedni ahhoz, hogy az embert kirázza a hideg ilyen szavak hallatán – mondá a Zacsek. – Majd megkérdem a zanyósom, ismeri-e őket, ő állítólag ért németül.
– Tényleg, zomzéd, hogy van a kedves anyósa? – kérdé amama. – Kihasználta a sétalehetőséget?
– Naná, hogy kihasználta! – vága rá a Zacsek. – Egész nap fel volt dobódva, a kosztümjeit próbálgatta, hogy melyiket is sétáltassa meg. Amikor pedig hazaért, zomorúan nyugtázta, milyen kár, hogy véget ért, és elkezdte dúdolni a Raboknak öt perc a séta című dalt, és már napok óta nem hagyja abba. Nálunk ez a szám a hét slágere!
– Az jó, zomzéd, ha ilyen nehéz időkben van még kedvük nótázni – sóhajta a fater.
– Jaj, Tegyula – ájuldoza az öreglány –, nehogy megint a negatív gondolatok hatása alá kerülj, gondolj inkább arra, hogy a héten a piacok mellett a kisiparos műhelyek is megnyíltak, és hamarosan a fodrászszalonok is újra fogadják a kuncsaftokat, és elmehetsz majd nyiratkozni.
– Azt beszélik – így a Zacsek –, hogy többet kell majd várni a fodrászhoz, mint a mágneses rezonanciára.
– Nekem még a 21. században nem volt ilyen hosszú a hajam – mondá az öreg, és beletúr a sérójába.
– Ha ez az állapot sokáig elhúzódik – csipkelőde a muter –, félő, Tegyula, hogy tönkremegy a hajzseléipar.
– Ez a sok hír és bejelentés közül, amit a héten hallottam – összegeze a Zacsek –, a számomra mégiscsak az a legjelentősebb, hogy a Szerbiai Klinikai Központban kínai támogatással megnyílt a Covid–19 laboratórium, amely a Lángoló szem nevet kapta. A jelenlévő kínai delegáció tagjai meg is magyarázták a megnevezést, a kínai mitológia szerint ugyanis a lángoló szem képes felismerni bármilyen szellemet és gonoszt.
– Örülök, hogy sikerült tudományos alapokra helyezni a koronavírus elleni védelmet – jegyzé meg amama.
– Én csak attól tartok – kukacoskoda a fater –, nehogy ennek a nagy kínabarát politikának az legyen a vége, hogy a karagyorgyeva sniclát és leszkováci rostélyost árusító útszéli bodegák kínálata hamarosan denevérpljeszkavicával bővüljön.
Pistike, a fóbiát humorral oldó lángoló szem
