Úgy tűnik, hogy a zősök lassan totál elfelejtik a koronavírust, már csak a mélyhűtőben tornyosuló élesztőcsomagok és a kamrában felállított liszteszsák emlékeztet arra, hogy itt nem is olyan rég még járványhelyzet volt, és a héten szinte másról sem tanakodtak, csak az előttünk álló választásokról, amelyek káo hidegen hagyják őket.
– Azt gondoltam, Tegyula, hogy mivel a zellenzék jelentős része bojkottálja a választásokat, az idei megmérettetés nem sok izgalmat tartogat a számunkra, de a híreket olvasva, ez uopste nem így van – állapítá meg amama.
– Eseménydús időszak ez a mostani – bólogata atata –, a választási kampány olyan, mint a kabaré, ilyenkor még az is kiderül, amiről eddig nem is tudtunk. Ettől olyan izgi!
– Legfőképpen attól, hogy most mindenki mindenkiről elmondja a csúnya dolgokat – fűzé hozzá kuncogva az éppen megérkező Zacsek.
– Van benne valami, zomzéd – érte egyet a muter –, én néha már egyáltalán nem tudom, hogy ki kivel, és ki ki ellen van.
– Pedig tökegyzerű, Tematild – legyinte a fater –, az elkövetkező három hétben mindenki mindenki ellen, utána pedig, a választási eredmény függvényében, ahogy az érdek diktálja.
– Némileg leegyszerűsítve azért a fő ütközési pontok kikristályosodni látszanak – magyaráza a Zacsek. – Az egyik a hatalom és a bojkottálók közötti vádaskodás, a másik a megmérettetésre készülő ellenzékiek és a hatalmiak közötti adok-kapok, a harmadik pedig a zellenzékiek egymás közti torzsalkodása, különösen érdekes a választásokon résztvevők és a választásokat bojkottálók közti feszültség, a választásokra készülők nyilván ily módon szeretnék magukhoz csábítani azokat a szavazókat, akik egyébként a bojkottáló pártok szimpatizánsai, ám nem értenek egyet a bojkottal.
– Jaj, zomzéd, ez annyira összetett! – sóhajta az öreglány. – Együtt tüntetnek, aztán pedig egymásnak esnek, mindenféle ocsmányságot felrónak egymásnak, aztán pedig koalícióra lépnek egymással.
– És közben egyik-másik akkorát vált, mint a vasúti sín – egészíté ki a fater. – Szépen mondom, Tematild, de nem figyelsz: a választási kampányt úgy kell felfogni, mint a kabarét!
– Egy nagyon drága kabarét – fűzé hozzá a zomzéd Zacsek –, amely azonkívül, hogy ideig-óráig elszórakoztat bennünket, négy évre meghatározza, milyen keretek között fogunk élni.
– Ám ennek a műsornak a kimenetele nem csak a zínészeken múlik – elmélkede atata –, hanem a közönségen is!
– Én azt hittem, hogy a bojkott miatt az idei választásokon jóval kevesebb lesz a résztvevő, de ahogy elnézem, ez egyáltalán nem így van – nyugtáza amama –, még a Dragan kapitány is bejelentette, hogy részt vesz a megmérettetésen.
– Ő még aztán irtó hiányzott az itteni politikai felhozatalból – jegyzé meg epésen az öreg. – Az ő jelenlétével lesz igazán teljes a zerb parlament.
– És megerősítette, hogy megválasztása esetében kérni fogja a Đinđić-gyilkosságért elítéltek feltételes szabadlábra bocsátását – közlé a Zacsek.
– Ez is egyféle programpont – sóhajta a fater –, 2020 derekán itt tartunk Zerbiában.
– Jó neked, Tegyula, ha van sejtésed arról, hogy hol tartunk – sopánkoda a muter –, mert én lassan kezdem elveszíteni az iránytűt. Főleg amióta elolvastam, hogy Zabadkán június 21-én tulajdonképpen egy földrajztesztet szerveznek a jónépnek.
– Miket hordasz itt össze, Tematild?! – értetlenkede atata.
– Nem eléggé figyelmesen olvasod az újságot, Tegyula – pirongatá őt az öreglány –, különben tudnád, hogy a zabadkai önkormányzati választások valódi tétje nem más, mint eldönteni, hogy a város a Balkánhoz vagy Közép-Európához tartozik-e.
– Kereken száz évvel a trianoni békediktátum után, ez nem is olyan kis tét – jegyzé meg a Zacsek.
Amiről egy régi vicc jutott az eszébe.
Kesereg az öreg székely:
– Értem én, hogy elveszítettük a háborút, csak azt nem értem, miért kellett ezért hozzánk csatolni Romániát.
– Ez egy érdekes meglátás – töprenge el atata –, ám bárhogyan is történt száz esztendővel ezelőtt, most székelyek és románok együtt mennek Németbe idénymunkásnak. Olvasom, hogy a koronavírus-járvány dúlásának legnagyobb hevében, április folyamán egyetlen napon tizenhárom repülő szállt fel el Kolozsvárról Németországba, merthogy a koncerteket meg a focimeccseket el lehet halasztani, de a mezőgazdasági munkálatokat nem, a Fritzeknél pedig nincs, aki ezt elvégezze.
– Ha már a kincses városból így elmennek a zemberek Nyugatra, mi lehet a helyzet a kincstelenekkel – veté fel a költői kérdést a Zacsek.
– Zerencsére a mi gastarbeitereinken segít a mindenható Vučko és a pénzügyis Mali – mondá amama.
– Mi a csudáról beszélsz már megint, Tematild?! – hökkene meg a fater.
– A száz euróról, Tegyula! – válaszola a muter. – A külföldön élő zerbiai vendégmunkások zöme is igényelte.
– Na szépen vagyunk! – dünnyöge az öreg. – Elmennek külföldre, mert itt rossz, meg nem lehet megélni, amikor hazajönnek, egyesek nagy festát csapnak, hogy megmutassák, nekik odakinn milyen jól megy, aztán pedig mégiscsak kell ettől a csóró országtól az a száz euró, amiből ők állítólag a fényűző Nyugaton havonta akár húszat is megkeresnek. És amikor majd vissza kell fizetni, mert ne legyenek illúzióink, valamilyen módon vissza kell, még annak is, aki nem igényelte, akkor ők kibújnak ez alól! Mert nem itt élnek és adóznak! Ha nem lenne vicces, akkor zánalmas lenne!
– Tudja, zomzéd – szögezé le a Zacsek –, bárhonnan is érkezik, és bármennyit is ér, jó a potya!
– Mert a pénz ugyan nem boldogít, Tegyula – bölcselkede az öreglány –, de azért meglehetősen megnyugtat.
– Rendben, meggyőztetek – legyinte atata –, de azt áruld már el, Tematild, miért nevezted az imént mindenhatónak a Vučkót?
– Jaj, Tegyula – így amama –, te a héten valóban mindenről lemaradtál! A Nikolić Mile műnépdalénekes írt egy ódát a Vučkóhoz, a napokban jelent meg a YouTube-on, úgy kezdődik, hogy „Hé, Vučić, dicsőségünk, te a béke embere vagy, mindannyian büszkék vagyunk rád, egész Zerbia. Nem bír veled senki semmit, mind szeretünk, nincs az, aki téged helyettesíthet nekünk”. A szerző egy interjúban elmondta, hogy ha nincs a zelnök, akkor mindannyian elpusztulunk a koronától. Bizony! És azt is bejelentette, hogy ezenfelül még egy nótát szentel majd a Vučkónak, akárcsak a teniszező Đokovićnak meg a rózsaszínű tévés Mitrovićnak is, azért mert ők mindannyian legendák!
– Nem hallottam az említett számot, de így hallatlanul is ki merem mondani, hogy ez a dal az általános társadalmi állapotot tükrözi – állapítá meg a Zacsek –, és alátámasztja azt a meglátást, hogy a haladók a választási kampány java részét letudták a járványhelyzet alatt.
– Ilyen slágergyanús dalok hallatán, én úgy vagyok vele, hogy fogom magam és elmegyek Kolozsvárra – hüledeze a fater.
– Ugyan mihez kezdesz, Tegyula, Erdély fővárosában? – kérdé amama.
– Felülök egy repülőre és továbbmegyek Németbe vagy Angliába szamócát és spárgát szedni – felele rezignáltan a fater.
– Vigyázzon azért, zomzéd – figyelmezteté a Zacsek –, ott se olyan rózsás a helyzet, a múlt héten félszáz romániai vendégmunkás tiltakozott egy németországi farmon a rossz munkafeltételek és az embertelen lakhatási körülmények miatt.
– Biztos müzlit kaptak ebédre tejjel – szellemeskede a muter –, amihez nem szokott a közép-európai gyomor.
– Nahát, Tematild – mondá meghökkenve a fater, lerítt róla, hogy megrendítette az, amit az öreglány mondott –, most aztán sikerült elbizonytalanítanod. Mert, tudod, a paraszti munkában én mégiscsak azt a részt szeretem a legjobban, amikor azt mondják: „Mossanak kezet és fáradjanak bë kosztolni!”
A mezőgazdasági munkálatokról pedig a Zacseknek a következő vicc jutott az eszébe:
A székely meg a fia az érett gyümölcsöket szedik össze a kertben. A fiú megkérdezi:
– Mi lesz ebből a sok gyümölcsből, édesapám?
– Hát, ha anyád meggyógyul, akkor lekvár, ha nem, akkor pálinka.
Pistike, százeurós gastarbeiter
