Oda a nyár, oda a vakáció! A Zacsekpeti úgy le van törve, mint a bili füle, főleg, amióta becsöngettek. Még a csajok se érdeklik, pedig a szerelmetes Zsófikája, akibe tavaly úgy bele volt esve, mint a Vulin az elnökbe, mostanra tisztára nagylány lett. Elöl is, meg hátul is. Olyan az alakja, mint a Naomi Campbellnek tíz évvel ezelőtt.
De a Zsófit se érdekli már a Peti, mert egy menő focistával jár, akinek akkora terepjárója van, mint egy tank. A Peti pedig azért nem rúghat labdába a Zsófinál, mert megmaradt a viharvert montenbájkja mellett.
Óra alatt is csak bámul ki az ablakon a Peti, és nem figyel oda. Nem érdekli az izgalmas tananyag. A biológia-tanárnő meg is kérdezte tőle, hogy mit bámul olyan kitartóan?
– Tanárnő kérem, nézem a költöző madarakat, most készülnek elrepülni Afrikába – válaszolt a kérdésre Peti, majd sóhajtva hozzátette: – Bár csak én is elrepülhetnék velük!
– De még mielőtt elrepülnél, Peti, mondjál nekünk néhány költöző madarat!
– Gólya, fecske.
– Nagyon jó. És olyat is tudsz, amelyik nem költözik?
– Döglött gólya, döglött fecske.
A Julika osztályfőnök is szóvá tette a Peti magaviseletét.
– Hallom, hogy nem figyelsz az órán, és amikor kihívnak felelni, mindenféle marhaságokat hordasz össze, aminek semmi értelme. Ezenkívül csúnyán beszélsz, káromkodsz, mint egy kocsis, sőt állítólag meg is pofoztad az egyik osztálytársad. Mit gondolsz, hogy fogsz így boldogulni az életben, mi lesz belőled?
Mire a Peti flegmán:
– Még mindig lehetek polgármester Szabadkán, tanárnő kérem.
Atatának is alkalma volt elolvasni annak az izgalmas kultúr párbeszédnek a szövegét, amit a Laban polgármester folytatott egy párttársával, egy fiatal egyetemi tanársegéddel. Annyi volt benne a nyomdafestéket nem tűrő kipontozott rész, hogy végül is az olvasó fantáziájára volt bízva, hogy miket is mondott eme művelt haladópárti káder beszélgetőtársának.
Azért néhány kevésbé pikáns részletet amamának is felolvasott.
– Biztosan nagyon ideges volt a polgármester, Tegyula, azért beszélt ilyen csúnyán – próbálta mentegetni őt amama. – Hiába, az a sok gond, ami a városvezetéssel jár, az a rengeteg felújítás, meg az Y-ág átadása, a Zorana látogatása miatti izgalom…
– Ne beszélj butaságot, Tematild, nem vagy a Labanék szóvivője – inté őt atata. – Az ilyen bunkóságra egyszerűen nincs magyarázat, pláne, ha valaki ilyen magas tisztséget tölt be, mint eme SNS-káder. Aki így beszél, aki azzal fenyeget valakit, hogy kitépi a torkát, hogy betoncsizmával teszi el láb alól, hogy kitapossa a szemét, és emellett a legocsmányabb szavakkal szidalmazza, az szerintem kiiratkozott a közéletből. Különösen akkor, ha bebizonyosodik, hogy a testőreivel meg is verette a szerencsétlen vitapartnerét. Nem tudok magamhoz térni a döbbenettől, hogy Szabadka első embere, aki ott székel a messze földön híres patinás városháza épületében, és aki nemcsak a pártját képviseli, hanem a város minden polgárát, ilyen bárdolatlan megnyilatkozással botránkoztatja meg az egész országot!
– Ez mind igaz, Gyula zomzéd, de maga nem veszi figyelembe a mentőkörülményeket – veté közbe a Zacsek, aki sose mulasztja el az alkalmat, hogy egy kis malíciával fűszerezze az eseményeket. – Azt, hogy bocsánatot kért a szabadkaiaktól, és megmagyarázta, hogy őt tulajdonképpen tőrbe csalták és hogy üldözésnek meg a rágalmazásoknak volt kitéve, azért használt erősebb kifejezéseket. Meg hogy a torok kitépés tulajdonképpen nem számít halálos fenyegetésnek. És hogy az az ipse meg is érdemelné, ha már olyan elvetemült, hogy plakátokat ragaszt ki ellene.
– Jesszusom! – szörnyülköde amama. – Mivel büntetné azt a szegény eszmetársát, ha valami súlyosabb bűnt követett volna el, ha már a plakátokért is a torkát tépné ki? Felnégyeléssel? Vagy karóba húzással, ha neadjisten, nem az ő pártjából való lenne?
– Sajnos, ez az esemény is rádöbbentett bennünket arra, hogy micsoda káderekkel vagyunk körülvéve és milyen világban élünk – sóhajta atata.
Amama azonban nem ilyen borúlátó, és nagyon vigasztalónak találja a kormánynak azt a legújabb bejelentését, hogy milyen örvendetesen csökken a munkanélküliség! A munkaközvetítő hivatal vezetője azzal dicsekedett, hogy huszonöt éve nem volt ilyen kevés állástalan, mint most.
– Képzeld, Tegyula, mindösszesen csak hatszázötvenezren vannak állás nélkül az országban! Ha jól jegyeztem meg. Nem hiába nyit meg a Vucsics naponta több új üzemet is. És ha ez így megy tovább, akkor reménykedhetünk, hogy mire a Pistink befejezi az iskolát, bőven lesz szabad munkahely. Válogathat a jobbnál jobb állások között.
– Ne siesd el a lelkesedést, Tematild – hűté le őt a mindig gyanakvó fater –, mert az ilyen információk a kormány sikerpropagandájához tartoznak. És rendszerint féligazságokra épülnek. Megnyugtatlak, hogy nem olyan rózsás a helyzet, ahogy állítják. Nem azért csökkent a munkaközvetítőben nyilvántartott munkanélküliek száma, mert olyan óriási ütemben bővül a gazdaság, hanem azért, mert nagyon sokan már elvesztették a reményt, hogy álláshoz jutnak, és nem is jelentkeznek be. Viszont a kormány azt is elhallgatja, hogy százezrek dolgoznak külföldön, mert itthon nem találtak munkát. És ha ez így megy tovább, akkor még kevesebb lesz az álláskereső itthon, de nem azért, mert egyre többen jutnak munkához, hanem mert az EU-s országokban mindenkit felvesznek.
– Az én sógorom például szintén boldog gasztarbeiter már évek óta Bécsben – dicsekede a Zacsek. – Igaz, hogy itthon elismert kettőskönyvelő volt, odakint pedig csak Hausmeister, vagyis házmester, de nem kétszer, hanem négyszer annyit keres, mint itthon kettőskönyvelőként. A felesége pedig, aki pedagógus, konyhai kisegítőként dolgozik, ugyancsak négyszeres fizetésért. Úgyhogy minden karácsonyra küldik nekünk, szegény rokonoknak a szeretetcsomagokat, és aziránt érdeklődnek, hogy van-e miből megvennünk a télirevalót? Nem lettek ugyan milliomosok, de van mit a tejbe aprítaniuk.
– Milyen rendes emberek! – sóhajta amama. – Milyen kár, hogy nekünk nincs ilyen szerencsénk, hogy tehetős rokonaink lennének a gazdag uniós országokban. Igazán lehetne egy milliomos nagybácsid Amerikában, Tegyula. Az én rokonaim, sajnos, mind itthon maradtak, egyik unokahúgom Pecellóra ment férjhez, a másik meg Topolyára, és mindkettőnek három gyereke van. Nekik meg mi szoktunk néha csomagot küldeni.
Jaés Amerikában az újságíró felkeres egy idős multimilliomost, és arról faggatja, hogyan szerezte az első millióját?
– Az úgy volt, hogy a nagy gazdasági válság idején húszéves voltam és munkanélküli. De voltak ötleteim, feltaláltam magam! Egyetlen dollárom maradt, azon vettem egy kiló almát. Kifényesítettem őket, és eladtam két dollárért. Aztán másnap már két dollárért vettem almát, és négyért adtam el őket.
– És azt addig csinálta, amíg nem jött össze az egymillió?
– Nem, csak három napig. Akkor meghalt az apósom, és ránk hagyott ötmillió dollárt.
PISTIKE, megszégyenített szabadkai és leendő gasztarbeiter
