A Zacsekpetivel nem lehet bírni, olyan beképzelt lett! Fennhordja az orrát, mintha ő nyerte volna meg a matek világbajnokságot.
– Nem értem, mitől lettél ennyire felfuvalkodott, Tepeti, amikor rengeteg a panasz az előmeneteledre? – kérdé tőle a Julika osztályfőnök. – Tudtommal az osztályzataiddal nem éred el még a hármas átlagot sem.
– Éppen az átlagom tölt el büszkeséggel, tanárnő kérem – válaszola a Peti. – Mert ezzel az átlaggal akár miniszter is lehet belőlem. Olvastam ugyanis, hogy a száznapos kormány osztályzatainak átlaga jóval hármas alatt van, a miniszterek többsége pedig sima kettest kapott. Még a legszorgalmasabbnak tartott Bernabics Anna is csak 2,9-cel dicsekedhet, a Vulin pedig még pótvizsgára sem számíthat, annyi a karó a bizonyítványában!
A zőseimnél is szóba került a kormány teljesítménye.
– Ami igaz, az igaz, nemigen tehetik a kirakatba a bizonyítványukat, amit az első száznapi munkájukról állított ki a közvélemény – bólogata atata. – Úgy tartják az emberek, hogy mindenről késve döntöttek, mintha a miniszterelnök asszony előbb kikérte volna a nagyfőnök véleményét. Ezért még a hármast sem érte el a nagyközönség osztályzata az egész társaságról. A nagyhangú Dacsics Ivica is csak 2,7-et kapott, hiába dallikázott a külföldi vendégeknek, a Vulin védelmi miniszterről nem beszélve, aki sima egyessel zárta az első száz napot. Merthogy annyi botrányba keveredett, hogy más országokban az érintett kormánytag késedelem nélkül benyújtotta volna a lemondását.
– Azt viszont elfelejti, Gyula zomzéd, hogy mi nem más ország vagyunk, hanem Szerbia – kuncoga a rosszmájú Zacsek. – Itt minden másképpen van. Magát például biztos meghurcolták volna a hatóságok, ha nem tudna elszámolni kétszázezer euróval, a szóban forgó minisztert viszont, akinek ilyen ügye van, a kutya se ugatja meg. Nem csodálkoznék, ha ki is tüntetnék, amiért ilyen ravasz módon sikerült átvernie a pénzes kanadai nyugdíjas nagynénit.
Jaés a Vulin találkozik a barátjával, akinek feltűnik, hogy a miniszter lógatja az orrát.
– Látom, szomorú vagy. Talán gond van az ajándékba kapott orosz vadászbombázók összeszerelésével? – kérdi a barát. – Vagy beázik a luxuslakásod, amit a kanadai tanti vett nektek?
– Nem, egyikkel sincs gondom. Hanem képzeld, a múlt hónapban levelet kaptam Amerikából, hogy meghalt egy távoli rokonom, és rám hagyott 20 000 dollárt.
– Hát, azért ez nem olyan nagy baj.
– Várj csak! Két hete is kaptam egy levelet, hogy meghalt egy nagynénim szintén Amerikában, akiről eddig még csak nem is hallottam. Ő is rám hagyta a vagyonát, 80 000 dollárt.
– Ez egyre jobb.
– Ez még mind semmi! A múlt héten megint meghalt egy távoli rokonom, akivel gyerekkorom óta nem is találkoztam, és 250 000 dollárt hagyott rám.
– Öregem, én már végképp nem értelek! Ennyi pénz után miért szomorkodik egy szerencsés örökös?
– Azért, mert ma már péntek van, és ezen a héten meg semmi…
Ám nemcsak Vulinnak van ilyen szerencséje a külföldi rokonokkal, hogy elhalmozzák pénzzel, hanem az országnak is a török elnökkel. Olyan ígéretekkel érkezett, hogy csak úgy szédelegtek tőle a vendéglátók!
– Látod, Tegyula, minden rosszban van valami jó is. Igaz, hogy a törökök ötszáz évig leigázva tartották Szerbiát, de most a jó lelkű Erdogan helyre akarja ezt hozni, hogy kiengesztelje az egykori gyaurok leszármazottait. Utakat, repülőtereket, gyárakat épít nekünk, ide küldi a pénzes turistáikat. Ha ettől nem lesz nálunk lendülés, akkor semmitől!
– Nem kell azért mindjárt elájulni eme despota ígéreteitől, aki otthon felszámolja a demokráciát és börtönbe zárja ellenfeleit, Tematild – inté őt atata. – Nem úgy ismeri őt a világ, mint a szavahihetőség példaképét. Mert hol az amerikai elnöknek gazsulál, hol meg Putyinnak. És ha valamibe beruház, akkor azt nem a Vucsics szép szeméért teszi, hanem mert nagyon is megvannak a hátsó szándékai. Nem mondott le arról a titkos tervéről, hogy kiterjeszti a török befolyást az egész Balkánra.
– Van benne valami – veté közbe a Zacsek. – Én ugyanis még emlékszem arra a kijelentésére, amikor néhány éve Koszovóban azzal dicsekedett, hogy otthon érzi magát, mert Koszovó és Törökország egy és ugyanaz. Úgy látszik, Belgrádban is szeretné otthon érezni magát.
– Hát, ha a belgrádi díszvacsora után nem érzi magát otthon, akkor sohasem – szóla közbe amama. – Láttam a tévében a nagy dínomdánomot, és azt is, hogy majd elolvadt a gyönyörűségtől az Oszmán aga hallgatása közben.
– Ki az ördög az az Oszmán aga, Tematild?
– Én se tudom, Tegyula, de gondolom, a nagy Szulejmán mamelukja lehetett. Róla énekelt az Ivica a török elnöknek, méghozzá törökül! Olyan gyönyörűen adta elő, hogy vastapsot kapott az előkelő közönségtől.
– Hát lehet, hogy én egy kicsit maradi vagyok, de nekem a külügyminiszter ne danolásszon a díszvacsorán, hanem végezze a dolgát – bólogata atata. – Ki fogja komolyan venni azt a tárcavezetőt, aki, amint megszólal a zene, rögtön elkacsmarja a mikrofont, és áriázni kezd? Putyinnak az Ocsi csornoje-t énekelte, a Federikának az O sole miót, Thacsinak meg a Ko to kazse, ko to lazse-t. Most meg Erdogánnak az Oszmán agát.
– Tényleg maradi vagy, Tegyula, de nagyon is. Nekem inkább szimpatikus egy politikus, ha még énekelni is tud, mint egy Caruso. De az is lehet, hogy az Ivicának kevés a fizetése, és rá van szorulva egy kis mellékkeresetre.
– Nem gondolod komolyan, Tematild, hogy a külügyminiszter pénzért énekel?!
– Azt nem tudhatom, viszont olvastam, hogy a törököknek adott díszvacsorán a belgrádi főmufti szép baksist adott neki.
Egy fogadáson az Ivica szintén nem tud uralkodni magán, a mikrofonhoz lép és teljes tüdőből elénekel egy népszerű nápolyi dalt, hogy csak úgy visszhangzik a terem!
Erre az egyik vendég az asztalra borul, és hangosan zokogni kezd.
Asztaltársa diszkréten odahajol és megkérdi tőle:
– Bocsánat, csak nem nápolyinak tetszik lenni?
– Nem – feleli a vendég. – Zenetanár vagyok.
PISTIKE, szerencsés örökös és dallikázó mameluk
