Ha nem marna a húsunkba, közönséges politikai melodrámának minősíthetnénk azt, ami a most-vagy-majd-és-mennyit-de-mégse látogatás körül „anyaország” és „mostohaország” között egy árva kisebbség feje felett történt.
A szüzsé:
Pedig a melodráma egyetlen érdekelt közönsége és egyben tárgya a a vajdasági magyarság. Noha éppen az ő büszkeségére hivatkoztak, „őt magát” senki semmiről nem kérdezte. Kivéve utólag, a Magyar Szó világhálós szavazásán, ahol a válaszadók abszolút többsége szerda estig káros döntésnek tartotta a meghívás visszavonását. A vajdasági magyarság döbbenettel figyeli a „nagy magyarok” és „nagy szerbek” határtalanul kisded játékát – határokon kívül-belül, innen és túl.
Megkockáztatnám: az elmúlt húsz év legfölöslegesebb magyar—magyar—magyar viszályának vagyunk közönsége, sőt szenvedő alanya. A lavinát ugyan egy felháborító, de korántsem meglepő szerb érzékenység indította el, ám semmi szükség nem volt arra, hogy saját összmagyar érzékenységünk sok(k)szorosan bedőljön neki.
A sok-sok(k) közlemény mind-mind elmulasztotta megmagyarázni a melodráma valódi fabuláját: a tervezés menetét, az ide-odaegyeztetések érdemi tartalmát. Azt, hogy például miért nem akartuk a szerb elnököt is eleve bevonni a program egyik napjába (mint ahogy az az ősszel Romániában történt Sólyom és Basescu részvételével). Vagy ha mi őt akartuk, de ő nem akart minket, akkor meg azt, hogy miért nem volt ez elegendő intő jel, és miért nem tették idejében közzé
Ezért állunk itt befürödve mi, vajdasági magyarok: most aztán kapaszkodhatunk önmagunkba – Sólyom, Tadić, Pásztor, Csáky, Kovács, Markó és Tőkés helyett.
Ha én Tadić volnék, most elégedetten dörzsölném a tenyerem, miután meggyőződtem róla, hogy egy közzé sem tett kabinetközlemény is elég a magyar elnök elriasztásához és kénytelen-kelletlen koalíciós kollégám érzelmi döntésbe való kényszerítéséhez.
Ha én Sólyom volnék, soha többé nem mennék Vajdaságba, soha többé nem hívnám meg Tadićot Pestre – és a végtelenségig halogatnám Szerbia majdani EU-felvételi kérelmének jóváhagyását.
Ha én Csáky—Kovács—Markó—Tőkés volnék, soha nem szúrnám hátba szükségtelen közleménnyel (amit a hét közepéig ugyancsak egyik párt sem tett hozzáférhetővé saját honlapján) a hasonló sorban politizálni kényszerülő magyar kisebbségi sorstársaimat.
(De szerencse, hogy egyik sem vagyok, mert a politikában soha nem szabad azt mondani, hogy soha.)
És ha én Pásztor volnék... nos, ez a legnehezebb dió...
... de talán meghívás-visszavonás helyett megpróbálnám elmagyarázni saját embereimnek (és népemnek!), hogy noha mindenki cserbenhagyni látszik bennünket, akkor is megtaláljuk a módját, hogyan értessük meg Tadićtyal, Sólyommal, Csáky—Kovács—Markó—Tőkéssel, sőt saját magunkkal is, hogy büszkeségek, sértődések, opportunista gyorslépések és főleg közlemény-sokkok helyett miért lenne mégiscsak jobb, ha megpróbálnánk szót érteni.
Akármilyen nehéz – mert a másik út viszont teljességgel járhatatlan.
PunkTum.
