Hiánycikk lett a déli végeken mind a spontán, mind a megfontolt nyilvános vita, társadalmi eszmecsere, pedig nagyon is van mit megbeszélnünk: majd negyed évszázada politikai, gazdasági és társadalmi válságban él a vajdasági magyarság. Ráadásul a demográfiai válság egyre gyorsul, amit régóta sejtünk, de a minap kemény adatok is napvilágot láttak róla. Amelyek azt is segíthetnek megérteni, miért kaphatott májusban néhány tízezer szavazattal kevesebbet egyetlen komolyabb politikai erőnk.
De rázós év zárul az egész Kárpát-medencében is: választások zajlottak minden nagyobb határon túli magyar közösség államában, és sehol sem volt ok önfeledt ünneplésre, esetleg csak a katasztrofális eredmény elmaradása miatti, némileg megkönnyebbült felsóhajtásra. Újévkor Magyarországon új alkotmány lépett életbe, amit minden nemzeti tökélye ellenére máris többször módosítottak. Azóta újabb halom kétharmados reformtörvény meg unortodox, gyarmatosítás-ellenes, adókreativitással egybekötött költségvetés-nyirbálás zúgott át a pesti parlament kupolája alatt. A köztársasági elnök plágiumon kapva lemondott, egy korábbi kormányfő borászati szakdolgozata elveszett, a jelenlegi miniszterelnök-helyettesről pedig kiderült: olyan mestermunkát alkotott, amelynek két változata két különböző egyetem kétféle szintű és rangú oklevelét is kiérdemelte – ha mindjárt idegen tollakból származó idézet(lenség)ek csokorba kötése mellett is.
Megtudtuk végre azt is, hogy levélben szavazhat a magyar – kivéve ha magyarországi illetőségű. Abban az esetben ugyanis a távoli postapecsét helyett kétszer is meg kell személyesen jelennie a magasságos állam pecsétszorongató alméltóságainak a színe előtt. Egyszer, hogy szóljon, hogy „akar”, másodszor meg, hogy megmondja, „mit (nem) akar”. Ja, meg hogy ellenőrizze: jó helyre kerüljön a regisztráción a pecsét – mert különben kihúzzák a nevét.
Egy valamiben mégiscsak Szerbia után kullog Magyarország: ott csak most vezetik be a kötelező hit- vagy erkölcstant, amihez előszőleg gondosan feltérképezik minden szülő legintimebb lelki iránytűjét. Nyilvánvalóan ahhoz kívánja igazítani a gondoskodó állam az oktatási rendszer lebontását a fényesebb nemzeti jövőre. Amihez továbbá két évvel csökkenti a tankötelezett életkort és ki tudja, mennyivel a felsőoktatás elérhetőségét. Minek az a sok okosság, amikor úgyis munkára épül a magyarok társadalma!
És hogy mindehhez mi köze a címben feltett kérdésnek!?
Hát csak annyi, hogy míg az erdélyi, a felvidéki és az anyaországi médiatérben és interneten izgalmas, parázs viták zajlanak mindezekről a sorsdöntő kérdésekről, addig a vajdasági magyarság hallgat. Pontosabban: alig akad lehetősége a nyilvános vitára. Egyetlenegy nagy horderejű változást sem láttam alaposan körüljárni sem sajtónkban, sem azon a néhány online fórumon, amelynek célközönsége a mi kis társadalmunk. Nálunk, ahol elsőként nyomtatták hivatalosan a Képes Bibliát, Orwellt és sok minden mást magyarul; ahol elsőként készült számítógépesített magyar napilap a világon és az elsők között született hozzá internetes változat; ebben a közösségben, ahol a nép és politikusai a legsötétebb időkben is bátran szembeszálltak a balkáni hóhér országveszejtő hőzöngésével, manapság itt valakik ódzkodnak a vitától.
Korántsem az volt a legjobb, legfontosabb fórum, de jelzés értékű, hogy a Magyar Szó honlapjának minden egyes cikke több mint egy éve tájékoztat arról, hogy „0 hozzászólás” született. Néhány amerikai magyar informatikus eleinte segítséget kínált, amikor a magyarázat még műszaki okokra hivatkozott. Aztán az indoklás is eltűnt, csak a nulla maradt meg mindenütt – szomorú kordokumentumként. Furcsa módon éppen a választási kampányra való készülődés idején „hallgattak el” a korábban roppant élénk (és persze néha eldurvuló) viták. Ennek az áldatlan helyzetnek – aminek legalább tisztességes magyarázatát megérdemelné a gyérülésében is hűséges olvasótábor – majd remélhetőleg véget vet a napokban megújuló honlap. Csakhogy az elmúlt egy év csatáit már nem lehet újravívni: öncsonkító veszteségnek számít a választási mobilizációt ilyesfajta „önmegtartóztatással” gyengíteni. Arról a kockázatról nem is beszélve, hogy az olvasó esetleg mégiscsak feladja és átpártol oda, ahol kíváncsiak a hangjára. Márpedig ilyen média mégiscsak akad, a Magyar Szó nélkül is.
Pedig nagyon kell a vita! Természetesen nem egymás sértegetése, hanem a higgadt, körültekintő, mindent számba vevő, kollektív fontolgatás, nyilvános eszmecsere. És már nem is csak „belső” dolgainkról, hanem a magyarországi politikai szféra majdnem minden vitás kérdéséről is! Több mint százezer vajdasági magyar küldheti majd be „megfejtését” a következő magyarországi választások rejtvényére – nem mindegy hát, hogy atomizált egyénekként, külföldről verbuválva alakítanak-e véleményt, vagy meg tudják hallgatni, saját helyzetükből kiindulva is figyelembe venni a lehetséges opciókat, hozzá tudnak-e jutni árnyaltabb képekhez, mint amilyeneket a pesti médiahatalom majd vetíteni próbál a „déli végekre”.
Kell a vita!
Saját itthoni politikai erőink is jobban működhetnének – minden eddigi sikerükön és bölcsességükön túl –, ha „élesben” tudnák fogni a közösség elismerő és bíráló szavait. Nincs mit rejtegetnünk, nincs mitől tartanunk: a kollektív lelkiismeret mindig többet ér, mint a dohányfüstös üléstermek nemritkán szellőzetlen levegője.
A híres sajtómottót átfogalmazva: A hír olcsó (sőt ma már ingyenes), a (bölcs) vélemény viszont kincset ér!
PunkTum.
