Ha komolyan vesszük a törvényt, akkor a Magyar Szó egyértelműen a Nemzeti Tanács „tulajdona”. Ezért, hangsúlyozzák egyesek, azt tesz vele, amit jónak lát. A Nemzeti Tanács viszont a nemzeté – teszem én hozzá.
Ebből még nem következik semmi különös vagy közvetlen, sürgős tennivaló, hiszen a parlamentek csak történelmi távlatban tekinthetők – akkor sem mindig – „tisztelt” Háznak. Az egyes összetételükben viszont – akármekkora többséggel, mint mostanság látjuk – nem ritkán követnek el olyasmit, ami később, vagy akár „valós időben”, nem mutatkozik a legbölcsebbnek és utólag meg is bánható.
Nem hittem volna, hogy a vajdasági magyarságnak még egyszer főszerkesztő-leváltással kell foglalkoznia a Magyar Szó kapcsán, méghozzá olyan módon, ahogyan arra a héten sor került. Az érintettel soha az életben nem találkoztam személyesen, tehát nem az késztet írásra, hogy valakit „megvédjek”. Egy magyarszós munkásság megítéléséhez a mi kis vajdasági magyar nemzetünk kollektív bölcsessége kellene – akkor is elsősorban saját maga, a közösség védelmében –, nem egy távolba szakadt tollforgató magánvéleménye.
Ám a módszer, amellyel a Magyar Szó főszerkesztőjét eleve elítélték – egy suba alatt és utólag napirendre tűzött, ám jóelőre gyűjtögetett, négyoldalas fogalmazvány legelső(!) bekezdésében – az olyasvalami, ami mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni.
Főszerkesztőket a „fejlett demokráciákban” is leváltanak, vagy „elegánsan” távozni hagynak. Ott is a tulajdonosnak van erre joga, és nem is kényszeríti őt senki és semmi különösebb magyarázkodásra. A vezető amerikai napilapok élcsapatában is történik ilyesmi: a Los Angeles Times (a negyedik legnagyobb amerikai napilap) főszerkesztője például azért kényszerült lemondásra, mert szerelmi kapcsolatban állt egy publicistával, akinek a főnöke, egy hollywoodi producer, felkérést kapott a laptól egy vélemény-melléklet szerkesztésére. Amikor a bonyolult viszony kiderült, a Times tulajdonosa egyetlen nap leforgása alatt eltávolította a főszerkesztőt.
Nálunk az ilyesmi nem számít bűnnek – viszont a protokollhírek kihagyása annál inkább. Dehát kié is a sajtó mifelénk!?
Azokban a társadalmakban, ahol a tulajdonjogok évszázadokon át egyértelműek voltak – akinek „van”, annak „van", és az ehhez való jog szent és sérthetetlen, akkor is, ha milliárdos vagy „csak” miniszterelnök az ember – ott senki sem kérdőjelezi meg a tulajdonos és a tulajdon viszonyát. A Washington Postot birtokló család például azt állít a tekintélyes lap élére, akit csak akar. A brit kormányfő is hasonló „viszonyban” áll a BBC főszerkesztőjével – a közszolgálati ház kormányzótanácsán és az uralkodón keresztül.
Mifelénk azonban a közszolgálatiság másként alakult: évtizedeken át elhitették az emberekkel, hogy minden, ami nem magántulajdon, az az övéké is. Így például az újság az újságíróké (is). Társadalmi tulajdon, köztulajdon. Közös érték. Aztán, szinte pillanatok alatt, mindez összeomlott, és azok a politikusok, akik legügyesebben bírálták az „előző rendszert”, mert úgymond „kisajátította” a köz vagyonát és értékeit, hirtelen feltétlen tulajdonosává váltak mindennek, ami addig a köz értékének számított.
Így történt ez tavaly Magyarországon is: az arra hirtelen elegendő többséget szerző kormánypárt lenyelte a közmédiát és annak vezetői közül kigyomlálta a nem eléggé megbízhatónak tartottakat, a legmagasabb posztokra pedig minden különösebb procedúra nélkül külső kiszolgálóit hozta be. Aki nem lép egyszerre... nem kap szerkesztőséget estére.
De miért is fontos ez mifelénk!?
Elsősorban azért, mert a kisebbségi társadalomban különleges felelőséggel bírnak a politikusok: nincs ugyanis egérút! Nincs még egy közszolgálati Magyar Szó, sőt aligha lehetne – hacsak nem egy milliomos által – egy magántulajdonban lévő új napilapot létrehozni. Zárt erőtérben mozgunk mindannyian: pártok, politikusok, újságírók, olvasók, nemzeti tanácsok és az egész kisebbségi nemzet egyaránt. Ezért kellene különös tekintettel lennünk, sőt vigyáznunk egymásra. Úgy is, hogy közben vitatkozunk, sok mindenben nem értünk egyet. Úgy is, hogy -- a végre létrehozott Vélemény rovatban -- egymás mellett jelenik meg a„nemzeti-keresztény-konzervatív" érzelem és a„balliberális-kozmopolita" világnézet. Úgy is, hogy nem hagyjuk ki a földműveseinkről szóló, akár politikusi protokollhíreket, de úgy is, hogy nem messziről levelezgetünk a saját főszerkesztőnkkel, hanem bevonjuk a munkába. Mint ahogy a lordok is a BBC főszerkesztőjét.
Miért rossz tehát az, ami a Magyar Szó körül történt? Azért, mert lejáratjuk vele egész intézményrendszerünket: súlyosan csorbul a lap tekintélye, de – rábólintó döntés esetén – a Nemzeti Tanácsé, az abban döntő többséget élvező VMSZ-é, és a döntéseket hozó politikusoké is. A legkevésbé sínyli meg annak a személyes tekintélye, akinek a számlájára súlyos vádakat írtak.
Csorbul a Magyar Szó tekintélye: A meg- és átgondolatlan politikai húzások lejáratják az egész újságot. Melyik, magára valamit is adó újságírónak lesz kedve ezek után megpályázni ezt a fontos posztot, ha ilyen módon távolítható el!? Márpedig a laptulajdonosnak sem válna hasznára egy „milosevity/bozsovityi—feketeelvirás” megoldás.
Csorbulhat a Nemzeti Tanács tekintélye: Kisebbségi parlamentünknek fel kell építenie, ki kell érdemelnie azt a tekintélyt, amire szüksége van ahhoz, hogy valóban a „nép” szavát és akaratát tudja képviselni. Tagjai aligha szeretnének pártparancsra bólogató jánosokra hasonlítani, hiszen azzal saját munkájukat aknáznák alá.
Csorbulhat a VMSZ tekintélye: Akármilyen éles bírálatok hangzanak is el pl. a Magyar Szó olvasói hozzászólásaiban legnagyobb pártunk munkájára, mégiscsak ez az egyetlen jelentős politikai ereje a vajdasági magyar társadalomnak. Ez az erő képes volt a legnehezebb időkben is fennmaradni, bölcs vagy pragmatikus kompromisszumokat kötni, új kisebbségi intézményrendszer alapjait megvetni, azokat Belgrádban kiharcolni és Újvidéken képviselni. Hogy csodák nincsenek, az nem a VMSZ hibája. De ez a párt nem járathatja le magát, mert azzal az egész kisebbség tekintélyét játszaná el itthon és külföldön egyaránt.
Csorbulhat a vajdasági magyarság vezetőinek tekintélye is:Kisebbségi politikusainkra háromszor bonyolultabb felelősség hárul, mint többségi társaikra. Nemcsak saját választóik előtt kell ugyanis helytállniuk, hanem a többségi társadalom, sőt a magyarországi politikum előtt is erőteljesen, gerincesen, de bölcs mértéktartással képviselni a halmozottan hátrányos helyzetű kisebbséget. Ezért ők sem engedhetik meg maguknak, hogy meggondolatlan lépésekkel veszélybe sodorják saját tekintélyüket és a nemzetét, amelyet képviselnek.
Ha mindezeket átgondoljuk és felnövünk a feladathoz, akkor a többi egy meglehetősen mindennapi politikai ügy tárgya. PunkTum.
